-1998-
Olyan volt, mint egy üveggolyó,
Teli kék kövekkel.
A kövekben emberekkel.
Ők néha sírtak, néha nevettek,
De nem tudták, hogy az üveggolyón
kívül mi lehet.
Összetörted.
Szilánkokra törtek a kis kék kövek,
Féltek, és sírtak az emberek.
Megfeketedett az üveg,
Ma már nem tudja senki, hogy
létezett.
/1998./
*
Amikor még csak lentről nézed a világot,
És felfelé nőnek az emberek –úgy látod-
Nem értik
Furcsa játékaid.
Elesel és nevetnek rajtad.
Mit gondol egy kisgyermek
Lehet, hogy vannak, akik értenek.
„A boldog család.”
Nem tudom milyen –
Nem emlékszem
/1998./
*
A tükörkép megremeg
Szilánkokra hullik az üveg.
Nyöszörögnek az üvegcserepek
De a kínjukat senki sem hallja meg.
A múltkor is meghalt a jó a filmben
Nem akarom tudni, de elmúlt a Minden.
Didereg a hideg a vízben.
Csak vagyok és nézem.
Lecsöppen a Nap és félünk.
Hogy mi lesz a holnapunk, ha még élünk.
/1998. október/
*
Kicsit furcsa, hogy ülök itt ebben a
valós-valótlan világban
És mindenféle gondolatok törnek rám
Félek tőlük. Mert nem tudom melyik
oldalról jönnek
(Avas szaloncukrok és kopott díszek
nagymamák műanyag karácsonyfájáról.
Öreg temető, megzöldült kövekkel.
Lehet, hogy csak álom volt,
Mert azóta sem találom.
Régi könyvek a padlás illatával
Társasjátékok, amiket egyedül játszottam)
Én magányos-zsúfolt világom.
Én szeretett-gyűlölt világom.
Én ellenség-barát világom.
Én háború-béke világom.
Csak létezem és játszom.
/1998. október/
*
Vajon megéri-e tükörbe
nézni, újra és újra ráncosodó
arcot, poharak alját,
vonatok fényét, vodkákat,
párás szemüvegen át
látni a szemet, amint
elhomályosul, füstölgő
cigarettát, kezet, ami
fojtásra szorul, gyertyát,
ami utolsót lobban,
farkast, ami nőstényt
akar, üvöltünk
fájdalmunkban, bénuló
embert, sikoltó asszonyt,
ha elvetél, vérben úszó
fegyvert, ha a Nap
nyugodni tér, csak
karcolás
/1998. december/ (g)
*
-1999-
A gyengeség jelei
mutatkoznak
És félek magamtól
Zavarodott szemeim
előtt füst
A bizonytalanság
üresen olcsó mámorában
Látom magunkat
mint gyertyalángot
És lehet, hogy minden
hiába volt
Holnap halált hoznak
szürke angyalok
(Gyertyákat oltogatnak)
/1999. január / (g)
*
Anya és én
Ülünk egymással szemben
A hidegben
Kenyér a kezünkben
A gyertya lángja visszatükröződik
A szemünkben
(Apa most sincs itt)
Még kicsi vagyok
Még nyitott szemmel is szépet látok
/1999. január / (anya)
*
És hazugság az egész
És most is hazudok
Magamnak
Írok-
Hazudok
Hazudni szeretnék?
Hazudni akarok?
Hazudni próbálok
Talán keresek valami hazug szitákon
átcseppenő igazságot
(őszinte hazugságot?)
/1999. január/
*
És ott voltam
És te is
És először csak furcsa
Volt a játék, amit játszottunk
Aztán már fájt
A játék, amit játszottál
És te is tudtad
Te is érezted
Hogy mennyire függök tőled
Tudtad, hogy a végén melyikünk nyer
Tudtad, hogy most a macskák
Gyöngébbek, mint az egerek
Tudtad, hogy egy „vigyorgó-erdei-manó”
Ott és akkor nem győzheti le az egeret
És tényleg
/1999.január/ (g)
*
Gyűlölni próbállak
Lehet, hogy sikerült tőből elrothasztanunk
a virágokat
Néha talán még éreztük is a rothadó
szagukat
De mire észbe kaptunk, már csak a trágya
maradt
?
Most itt állunk
És turkálunk benne
Virágszirmokat keresve
/1999. február 1./ (g)
*
Ennyi?
Igen
És a döglött madarak
rángatózása az utcán
vagy a fejemben
Én nem tudom őket
sajnálni
Csikkek a pocsolyában
Mint pupillák
Nem látom a fényüket
Ők talán nem őrültek?
Ettől féltél azon a kövön
Ettől is
Én is
/1999. február 2./ (g)
*
Két képzelt riport között
egy szünetben
Megsúgod halkan nekem
„már nem szeretlek”
És most hirtelen nem
is tudom
Nem is akarom
Szerettelek-e, valaha,
„kedvesem”?
Hazug nyugodtsággal
hallgatom szavaid
Várod a hatást
Csak nézem ahogy a szádba
lóg egy hajszál
A kezem még nem érti, amit
a fülemnek mondtál
Majdnem elindul, hogy
hajszálakat tegyen helyükre
Észbe kap
Lassan zsibbad
De hiszen mind a ketten
éreztük, amikor a törés
szaga elúszott előttünk a
levegőben
Megrezzenő orrcimpáink
elcsodálkoztak, hogy
mi ez az új illat
Könnyed sóhajjal
beszippantottad
És most boldog vagy
Ne mondd, hogy nem tudtad
/1999. február 8./ (g)
*
Ma nem lehet
Tegnap
Holnap
Időn kívül
Robbantani
Atombombákat
Szórni szerteszéjjel
A világban
Miniatűr forgószelek
Hidegen őszinte
Szemekben
Szemedben
Lángoló hópelyhek
Égetik bőrömet
Esőcseppek vagy könnyek
Csorognak szájsarkaimba
Sós íz
Lassan jóllakom az
elégedetten mosolygó
arcok látványával
De fintorogni kezdenek
Hatni kezd a jól adagolt
méreg az egész emberiségnek
Ugye, azért először mindenkinek
tetszett?
Csak nevetni tudok
Mert ti még mindig nem értitek
A lényeget
Azt, hogy holnap közérdekű
okokból itt mindennek vége lesz
/1999. február 8./ (g)
*
Eljátszuk új szerepekkel
Az egészet
A születéstől kezdve játsszuk el!
Te is ott leszel
Tudom, hogy emlékszel
Nem fáj annyira
Mint gondolod
Mint akarod
Talán
A gomolygó hózivatarokon
keresztül
Szemünkbe csapják az életet
Nesze, baszd meg
Füstölgő szobákon keresztül
ránk virrad
a hajnal
Ma én leszek a gonosz
Te leszel az érthetően
könnyes szemű őz
Az ütőerekkel szemben
feküdni az országúton
Miért ne lenne ott jó nekem
Tiszta lelkiismerettel
Üvölthetem
Ha a hőtől lassan
párolgó testek
testdarabok érintkeznek
Egy egész tarisznya emlék
veszik el
És az olcsó üvegcserepet
Nézhetném minden reggel
A személyes üveg szilánkjainak
hallgatag csörömpölését
felülmúlod-e majd
Imára kulcsolt kezekkel
Szent ereklyékre
Sáros havat rugdosok
Táncoljatok
Felszentelt angyalok
/1999. február/ (g)
*
Az emberek
Végigmérnek
Megvetnek
Gyűlölnek
Mert bolondot ritkán látnak
Mert őrültet ritkán látnak
Néha sajnálnak
Kihasználnak
Mit bámulnak
Hagyjanak
Azt hiszik jobban
Tudnak gyűlölni
mint én magamat
Megtettem
Mert magamra hagytál
És most üres vagyok
A mocsár közepéből utánad kiáltok
Te csak állsz és mosolyogsz
Gondolkozni sem akarok
/1999. február 29./ (g)
*
És a bűneim
olyan istentelenek,
Hogy érzem, ha
nem kaparjátok
ki a hazug szemeimet,
elvérzek
Ha még egyszer
tükörbe kell
néznem,
És a pupilláimon
átfolyó megvetés
mélyen a szemembe
néz,
Haljanak meg a tükrök,
Apró üvegcserepekké
porladjanak,
A szilánkokon vigyorgó
pupillák táncoljanak körbe,
Vágják ki a bűnben úszó
szemem,
a fertőzött szívem,
hogy végre, végre,
őszintén üvöltve
elvérezhessen
/1999. március/
*
(--------
És szomorú látni,
hogy úgy szivárgunk lassan a
földbe, mint az olvadó hó)
/1999./
*
A Nato gyermekei és Milosevic
gyermekei együtt temetnek
virágokat homokba.
Könnytelen szertartás
mert ott nyugszik (öngyilkos lett)
a béke.
Bombákat kap koszorúnak.
Ki fogja megsiratni?
Ki merné kézenfogni, hogy
vezeti, ha feltámad?
/1999. március/
*
A szálkák
gerendákká dagadnak
keresztet formáznak
a vállamra másznak,
hogy húzzanak, gyötörjenek
el ne felejtsem a bűneimet
a húsomba marnak
csimpaszkodnak
apró kis cafatokra testet, élőt
tépnek szét, hogy áldozatul
istenük elé vigyék,
hogy újra és újra meggyalázza.,
Szálkákat rejtsen a fertőzött húsba
/1999. április/
*
Mit várok tőled, mit várok
halványmosolyú arctól, ami
esőfüggönyön keresztül kísért
és emlékeztet, furcsa, őrült,
kiszámítható és kiszámíthatatlan
embereket, hogy eltűntek
bizonyos kávéillatok
és ízek, hogy a tánc néha
veszélyes, hogy néha szomorú,
néha haláltánc lehet, hogy
mikor felejthetek végre őrült
fényeket, szemekben, miért
félek attól, hogy eltűnnek,
lassan kiittál apró kis
poharadból, keserű fintor
lettem őszinte arcodon,
gyűlöletet próbálok kipréselni
szavakból, de még mindig nem megy
mi lesz ebből
mi lehet
/1999. április/ (g)
*
Tomboló tömeg
Lent taposnak,
Mint férget
Néha a szélén ülök
Sírok és nézek
Izzadó testek
Izzadó falak
Cigaretta remegő kézben
Füst száll fel előttem
(Valahol, valamikor
Kéz remeg,
De ezt felejtsük el
Egészen)
Bemegyek újra
Mint mély vízbe
Nem ment ki senki
Kívülről nézi
Mindenki, hogy meghalok
És aki régen ismert,
Talán szeretett,
Most az is idegen lesz.
/1999. április 29./ (g)
*
És most sötét
És most éjszaka
És most nyitva ablak
Szomszédban ugat kutya, és
tizenegyet szól a kakukkos óra
és behallatszik sötét folyosóról
apró kis szobámba az esti film hangja
És most sok-sok verset olvasok
Könyvben lapozgatok
Mohó vagyok
Mindbe beleharapok
És most itt ülök
És hülyeségeken töröm
a fejem, mert nem kellene,
hogy szemembe
beszaladjanak a régvolt
idők, ma már csak emlékként
őrizendők
És most is átkozlak,
De áldás ez rút szavakkal,
És most is áldozom neked,
De büszke vagy, nem kéred
Pedig én elkentem a
Falon egy szúnyogot
És ki is folyt a vére ott
És az én vérem volt
Az ő testnedve,
Mert éhezett szegény,
Hát adtam az enyém-
ből neki
Enni
És most megöltem
És neked adom a
Döglött-félszárnyú
vérszívót,
Benne a véremmel,
Hozzá a lelkemmel
Egy kegyetlen Istennek,
Neked
Áldozok
/1999. május/ (g)
*
I.
Éhezem.
Adj ennem!
Csak egy falatot adj,
Csak hogy kóstoljalak.
II.
Éhezem.
Adj ennem.
Engedd, hogy faljalak,
hogy éhen ne haljak.
III.
Éhezem.
Adj ennem! Önmagad.
Én meg hálából majd
megírom, feláldoztad magad.
/1999. június 15./ (g)
*
Hát jó.
Úgyis ez lesz.
Holnap én erre megyek,
Te arra.
Nem nézhetek többet jobbra,
Te meg balra.
Menj előre!
Te nem fordulsz hátra,
Ha hátadba marnak
Szúró-szemek,
Én lassan majd lesüllyedek,
Állat leszek,
Virágokban fetrengek,
És nem fogok szórni rájuk könnyeket.
/1999. június 16./ (g)
*
Soha senkit úgy nem gyűlöltem,
mint tegnap őt a tónál:
Riherongy
Vastag a bőre
Csak álltam,
És néztem bele a szemébe,
Hogy átadjak neki
mindent, amit érzek
Hogy nézzem, ahogy
leroskad a súly alatt,
összezsugorodik és legurul a parton,
hogy ott egy nagyot csobbanjon,
És akkor már szabad lesz
kacagnom, kacagnom
Mert rajtad már soha nem nő virág
/1999. június 20./
*
Hát nem értitek, hogy azt kell
mondanotok, amit hallani
akarnak
?
Azt kell játszanotok, amit
látni akarnak
azt kell éreznetek, amit
ők mondanak
Mert mindenki csak rab ebben a börtönben
amit magunknak építettünk
Itt, ahol a rácsok még mindig
nagyon hidegen érintik a bőrt
Itt, ahol azzal telnek a napok,
Hogy mindenki keresi azt,
amiről tudja, hogy hol van,
Hogy közben könnytől maszatos arccal emlékeket majszolunk,
Mert azt még szabad, talán, ha nem látja senki
és titokban nyeljük csak a fojtós falatokat,
És félek, és undorodok,
Mert volt időm rájönni,
Hogy ugyanez lesz holnap!
/1999. június/
*
Add el magad!
Legyél élőhalott,
akit magával visz az ár,
Legyél érzéketlen, közömbös
élőhalott, aki könnyen kiszámítható,
és akit már az sem érdekel,
ha eladó
Adj el mindent!
A tested, a ruhád, az arcod,
a kezed, a szemed, a hajad,
a májad, a gondolataidat,
amik az eladó fejedben
vonaglanak
/1999. július 12./
*
szélben és esőben
konzerven és talált kenyéren
rengeteg szeretettel magam körül
sárban mezítláb
fölháborítva, megbotránkoztatva az
embereket
koszosan, hideg sátrakban
egy hétig élve
a halálból jöttem,hogy
kipróbáljam egy hétre
a testvéreim
mind-
mind a kezem fogja és vezet
vigyáz rám
ha éhes vagyok, adnak
ha fázom betakarnak
(és nem kell szólnom, hogy
szeressenek)
lassan szédülök
homályos üvegen keresztül nézem
a füvet, a földet
sátorba zuhanok
Kijövök vezetnek, már kézen fogva
Most kézen fogva
Talán kézen fogva (egy ideig)
(várok egy levelet)
/1999. július 19./ (n)
*
(----
De mindig feltámadtam,
Mert én a hitetlen, mint pogány kísértet
Hozzád visszaszöktem
Álmodban
A szemedet felnyitottam
A pupilládon át beugrottam
a könnyzacskóidat belülről rugdostam
De te nem érezted, és mégis sírt
az egyik szemed,
Aztán a másik is,
Mert azon át én sírtam.)
/1999. augusztus/ (g)
*
Nem akarok semmit
Vagy nem tudom, hogy mit akarok
Csak játszom...
Csak játszom!
Ne bántsatok, kérlek, nem
tehetek róla, hogy mások a szabályok,
Vagy hogy nincsenek szabályok
Csak próbálok menni a pályán,
Ami nektek emberek, akik velem egy
világban éltek, velem egy játékot
játszotok, ami nektek egyenes és szürke,
És persze, hogy egyértelmű a célotok
Én meg csak próbálok néha lépni,
Saját félelmem izzadtságszagú küszöbén
vergődve
Újra irányt tévesztek
Elfelejtem, hogy előre, vagy hátra,
le vagy föl, ki vagy be akartam
menni, és közben minden
oldalról rángatnak, húznak, hogy
lassan sokfelé esek szét,
és én megint nem tudom, hogy mit akarok,
talán balra?
/1999. augusztus 15./
*
Szokatlanul gyorsan fájt akkor
Talán enyhült
így már csak néha vacogok
Már lázas sem vagyok
Lehet, hogy megváltozok
Remélem sikerül elfelejtenem,
mit jelentenek a dátumok
És csak néha, már csak néha
jut majd eszembe, hogy
benned nem maradt semmi
belőlem, mert te csak azt hiszed,
hogy csak azt hittük,
(hogy szerettük egymást)
De én valamit elloptam
belőled, magamban elrejtve
hordom, és azóta már nem vagyok
ugyanaz, mint előtted
Ez meg egy utolsó vers lesz, ha egyszer
elolvasod, lehet, hogy érted
De a szomorúságot biztos nem érzed
Vagy ha igen, ne mondd el senkinek
Rólad többet nem írok, így is túl sokáig
játszottam a hozzád érhetek, illetve már nem
játékot (mert valami egyszer régen, valahol
elveszett)
És most már én sem keresem többet.
/1999. szeptember 13./ (g)
*
Megrázott
Vagy valami hasonló
Akiről eddig azt hittem, erős
nagyon erős
Láttam, hogy a pokolba jár,
Azt hittem, nem égeti
a parázs
Pedig ott nagyon rossz
MEZÍTLÁB
Most még közelebb van
Mert egyre jobban érzem,
Hogy ő is hasonlít rám
Kifordítva törékenyen és
gyengén
Majdnem - könnyekkel
Ma láttam a megégett
TALPÁT
És nekem is fájt.
/1999. szeptember 15./ (petra)
*
Már lassan a térdemig érnek
A képek, amik még élénk színekkel
A gyerekkoromból jönnek
Itt járok köztük
És néha belém kapaszkodnak
Már fogják a kezemet
Megnőttek
Észre sem vettem
És lehet, hogy ők se,
Hogy mikor fakultak ki a színek
Hogy egy ideje
(Már megint nőttek,
Már a szemükbe nézek)
Mindegyik szürkére változott
Egyszer majd mind magasabb lesz, mint én
-Fölém hajolnak feketén-
/1999. szeptember/
*
Megint összeroskadva, mint már annyiszor
Újra sötétbe lépek
Keresném az ajtókat, mint
esélyt, ami még életképesnek
látszik.
De mindenütt falak.
Látjátok, most megint szűkebb
lett a tér, amit hagytatok
nekem
Kizártatok, bár mindig is
szöktem
Bezártatok, be ide, idővel
tömtétek tele börtön-páholyom,
Hogy gondolkozzam,
Mert engem szeretnek sokan,
De én mindig valami
mást akartam.
/1999. október/
*
Erdőben fakéreg, benne féreg,
nézd, hogy eszik (belében tepertő),
szájában méreg
Régen ő volt a szendergő féreg,
Tegnapelőtt meg a merengő féreg
Tegnap meg a töprengő féreg
Ma ő a didergő féreg
De jön a rekedt nő
Tekergő férget kergető
őt meg már rég elnyelte a fertő
A pergő öreg pedig kérdez:
"Mi vagy te, önkívületben fetrengő?"
Most remeg a rekedt nő:
"Régen ember voltam én is,
de ma már csak vergődök,
megőrülök, érted?"
És megőrült, érted?
/1999. november 4./ (g)
*
Mint kiéheztetett gyermekek
Egymás szájának esünk,
És néha úgy szorítasz magadhoz,
Hogy már fáj és jólesik.
De most nem vagy itt
Csak nézek ki a nagy kockás
pléd alól, ide szöktem a hidegtől
ágyvégénösszekuporodvaEGYEDÜL
/1999. november 18./ (n)
*
Füstkarikákba írtam a hiányt,
ami bennem van, mert kicsit olyan,
mintha csak félig lennék itt (szomorú
félig-ember) NÉLKÜLED
/1999. november 28./ (n)
*
Halvány árnyék, de
mindig jelen van.
Ha elfelejteném, halkan
köszörül egyet a torkán,
mintha azt mondaná
a szemembe vigyorogva:
"Nem, még nem kéne örülnöd,
sőt, soha nem is kell,
Még nem tűntem el,
Még itt vagyok veled,
És most már mindig melletted leszek!"
Félek tőle, rettegek, hogy mikor fog elém ugrani,váratlanul, egészen
közel, hogy az orrunk majdnem összeér, hirtelen hatalmasra nőve,
gonosz-feketén, önmagából kifordulva, hogy széttépje a rövid
napokat, hogy a fülembe nyüszítse fájó, vékony hangon:
"Mit keresel? Semmid sincs!
Menj, kapard ki a sárból cafatokban lógó, rongyos emlékeid.
Te szegény, könnyen felejthető hulla, hát egészen megőrültél,
hogy azt hiszed, még mindig élsz?!"
/1999. december 5./ (n)
*
A csöndes hajvágások, a
rekedt ordítások, amik
idővel mindig sírásba
fulladnak
velünk maradtak
és néha még beszélünk, anya
Nem én vagyok, talán nem,
aki üvölt, és közben
kívülről figyeli a hatást,
az ingerlően közömbös arcot,
majd a halk szipogást,
a lassan gördülő könnyeket,
hogy aztán a szégyentől
összetörve, ostoba állattá
szelídülve, együtt sirassam
magunkat veled
/1999. december 6./ (anyu)
*
A kezemben tartom az öcsémet
Csöpp kis élet
Új ígéret
Ne legyél olyan, mint én
Ne bosszuld meg születésed
Vártak téged
/1999. december 26./ (tamás)
*
Lehet, hogy igazad van,
és tényleg van bennem egy
kisgyerek
Csak futni szeretnék,
valamerre, egy nagy térre,
ahol foroghatok körbe-körbe
magasba emelt karokkal
amit szárnyaknak képzelhetek
elhihetem, hogy tudok repülni
Most nagyon jó, szinte lebegek
Csak néha jut eszembe, hogy
bármikor leeshetek.
/1999. december 26./ (n)
*
-2000-
És én, a halni vágyó bolond gyermek
Itt ülök, csendet remélek,
Tűröm a világot
Pedig börtönöm az
Én voltam a legrosszabb rab
Szétfeszítettem a rácsokat
Ki akartam szökni az életből, minél hamarabb
Hagy legyek szabad
De nézzétek, kit küldtek ellenem
Én küzdöttem,
De vesztettem
Szárnyakat adott ez a furcsa nekem
Megszelídültem
(Neked megsúghatom halkan, hogy ne hallja senki sem, most jobb
így nekem.)
/2000. január 12./ (n)
*
És már öt ujjal kopogtat halántékomon
Valami láthatatlan kemény ideg
Dörömböl
Bebocsátást kérve,
Hogy szétfeszüljön bennem
mindenütt
Furcsa álmokkal keverve
És megint aludni egyedül
Ölelő kar-bilincsek nélkül
Szokatlan furcsa remegőn,
Álomban ránduló test nélkül
Tegnapot idézni
Aludni
Álmodni
Sírni
Várni
/2000. február/ (n)
*
Csendben tűnt el,
Lassan lett szürke,
Fátyolt eresztett
a szemünkre.
Azt hittük, mindig itt marad
De megszökött,
Nem hagyott emlékül, csak lábnyomokat
Teli fényképekkel, pár levéllel
Az arcotokkal, a hangotokkal
És valami furcsa, halk
fájdalommal
Itt most valami elmúlt,
Valami megszűnt
Meghaltunk már,
Vagy csak felejtünk?
/2000. április/
*
Ahogy szeretünk benézni
este az ablakokon,
és zacskóból iszunk
tejet az utcán,
lépcsőházba futunk
elhagyott terembe lopakodunk,
mi a tolvajok, halkan benyitunk:
szerelmet lopunk.
Magadhoz szorítasz
Néha felébredsz és betakarsz
Most várom a vonatokat,
Az üres napokat, hogy múljanak.
/2000. május 17./ (n)
*
Mert még mindig félek,
nagyon félek az alaktól,
aki az ajtó mögött várja
a percet, hogy besurranjon,
hogy oly régóta visszatartott
holnapot torokból eresszen ki,
Akinek a hangja olyan halk
és bizonytalan,
nem árul el titkokat,
Hozhat jót vagy rosszat,
ő kopogtatás nélkül ront rám
És én menekülnék
Mert féltem magunkat.
/2000. augusztus 8./ (n)
*
-Lassan két hónapja-
Azóta nem is írtam semmit
Akkor hirtelen olyan igaz
lett minden, amitől féltem, amit
annyiszor elképzeltem
Soha ilyen szomorú barna szemek
Csak két szó, amit már tudok,
mielőtt nyitnád a szád,
Hogy kimondd fölöttem
-visszavonhatatlanul-
az ítéletet
És már vége mindennek
Megsiratom magamat, téged, kettőnket
Egy évet
Amit inkább ne adott volna
az Isten, ha ilyen rossz most,
ha csak azért adta, hogy
elvegye tőlem
Pedig akkor még nem is kellett
Sok idő telt el, mire rájöttem,
hogy más, egészen más már minden,
mert szeretlek-
És most mi lesz?
NEM
Akkor semmi nem kell
Értelmetlen
Miért maradtál akkor velem?
Tudtad, hogy olyan erős vagyok?
hogy olyan gyenge?
Vigyáztál rám éjszaka
Aludni is tudtál
Idegen voltam már neked
Feküdtem melletted és sírtam
Négy örök napig sírtam
És gondolkoztam
Furcsa volt és érthetetlen,
hogy másoknak milyen
természetes, hogy esznek, hogy élnek,
alszanak és kelnek, anélkül,
hogy szeretnének
NEM, NÉLKÜLED NEM
Én itt most abbahagyom
De még mindig nem hiszem el
Ez ugye csak rossz álom,
és mindjárt vége,
mindjárt felébredek?
Igen IGEN
De most is félek,
Ez még csak alvadt vér:
Mindenre emlékszek
/2000. szeptember 22./ (n)
*
I.
Apa, apa emlékszel?
Hogy azt mondtad, ezután más leszel
Egyszer, kétszer, háromszor, négyszer…
És különben is te mindig
csak jót akartál nekem
Mert a te életed már el van –
És hogy az enyém más legyen
De azt hiszed, ugye,
hogy sokat tettél értem?
Pedig apa hidd el,
nagyon sokáig tartott,
míg felnőttem
Sokszor ültem az ablak előtt,
mindig apa autóját néztem,
mert tudtam, hogy jössz,
de te mégsem
Mert neked mindig közbejött
valami fontos és halaszthatatlan
Te mindig be tudtad bizonyítani
rajtam kívül bárkinek
a szeretetedet
És te nem is tudtál róla,
hogy hányszor és milyen
nagyon hiányzott csak annyi,
hogy átölelj!
Mert te voltál nekem a „nagy és
erős apa”
Nagyon fájt, mikor „megismertelek”,
egyszerűen csak azért, mert én
másnak képzeltelek
Egyszerűen csak azért, mert nekem úgy
kellett, hogy elképzeljelek!
De túléltem. Felnőttem nélküled.
Mégsem értelek.
Mondd, mikor fog eszedbe jutni,
hogy ő is, hogy a fiad is?
Hogy ő kit képzel majd el
HELYETTED?
/2000. november 4./ (apa)
*
Ülj le mellém.
Rád majd mindig
csendben figyelek.
Csak mesélj, hogy
ne féljek!
Kristályváram kékjét
tőlem el ne vedd:
jobban függök már
tőled, mint anyjától
a köldökzsinórón csüngő
gyermek.
Azért játékomban rám
vigyázz,
Magamra ne hagyj!
Hogy szomorú többé ne legyek.
/2000. november 29./ (n)
*
-2001-
Hol vagyunk mi most
Hová megyünk mi most
Én sem tudom
Hát ki mondja meg nekem végre,
hogy szabad-e ezt?
Részeg ember, ha imádkozik,
már nem remél
inkább csak búcsúzik.
Részeg ember, ha imádkozik,
már nem fél, csak szomorú,
csak azért sír.
Hát ki mondja meg nekem végre,
hogy van-e ennek itt értelme,
hogy szeretnem téged szabad-e?
Hogy kit látok én benned,
Hogy kit várok én benned,
Hogy kit keresek én benned
Az (egyetlen-utolsó) barna szemekben
Mindenkit, aki szerethetett volna valaha,
de nem tette meg.
És őt, aki még szerethet.
Magamat, benned.
Téged, hogy az egész világ helyett
SZERESS
/2001. január 31./ (n)
*
Vagy? Nem vagy?
Istenem
Ki vagy te nekem,
Ősz szakállú öreg
Újra és újra felemelsz
Vén kezeiddel vacogó szívem
melengeted
Miért?
Hát nem tudod, hogy
bűnös vagyok,
hát nem látod
rajtam a szennyt, a mocskot?!
Hát miért szánsz meg
engem, ki hozzád csak
kérni járok
Vagy csak sírok, sírok,
mert félek,
mert nem értelek,
miért engedted
Utolsó esélyt koldulok
mindannyiszor
(Te tudod, hogy utolsó)
Ne hagyj el
Fogadj magadba, tudod,
hogy egyedül megfagyok
Létezel?
Hallod?
/2001. február/
*
Elfáradtam (te is)
Épphogy csak itt vagyok (te is)
Ide-oda imbolygok (te is)
Ijesztő
Hogy a bizonytalanság
Újra és újra felcsobban
Lassan bugyborékol
Úgy bújik elő, mint egy kígyó
Csak a szemével fenyeget
Én is tudom, hogy bármikor
Mindent elönthet
Épp olyan hirtelen
Mint akkor, régen
Újra rettegek
Itt jön, néha felsziszeg,
Körénk tekeredik és megfojt
Kergesd el (végleg)
Ébressz fel, védj meg
Szorítsd a kezem
Nézz rám úgy, mint régen
/2001. március 18./ (n)
*
Hideg falamon közöny
játszik az árnyék színészekkel
És most megint befelé nézek
Apró darabokra szedtem a lelkem,
magamat
S talán így még feketébb
Összeraknám én már, de nem
lehet
Széttörtem, s elvesztettem a
cserepeket
Keresem őket
Hol itt, hol ott, hol amott,
Elvesztetted, ha volt valaha is,
az otthonod,
magad (magam)
MINDENT, AMIT SZERETTÉL
Most itt vagyok egyedül,
Rohannék hozzád, de nem lehet
Te nem bírod el a bilincseket
Oly nehezek
A földre húznak (téged)
pedig csak nekem kellenek,
mert érzem, hogy elvisznek
végleg
S ha nem, hát te leszel,
ki legelőször is küldesz.
/2001. szeptember 27./ (n)
*
Nagy csöndekben újraélek mindent
Egyre hosszabbak a nagy csöndek
Ébren és álmomban
Félek a tegnaptól, a holnaptól
És a ma elviselhetetlen
Nem hinni el
Az nem lehet, hogy még egyszer
megtörténhet
Ekkora keresztet nem bírok el
S ha vonszolnám is sebeim nyalogatva
Ha egy maroknyi reményt nem adsz
nekem, hogy végleg elveszed,
Hát inkább magamat ráfeszítem
És akkor miért jössz?
Miért „mentesz meg”?
Miért húzod ki lábamból a
szögeket?
Vérző sebeimet be miért kötöd?
Megvárod, míg felegyenesedek,
a lábamon állok
és megkapom újra a keresztem
„Kelj fel és járj”
NEM AKAROK
Takargatom hulló véremet
Kinek mutassam, ha nem neked
„Kinek sírjak, ha nem neked”
Ne lássa más
Már nincs hová rejtenem, úgy szakad
ki belőlem a jajszó, mint haldoklóból
az utolsó hörgés
Újra és újra feltör a fájdalom
Mindennap feltámadok és meghalok
Engedd, hogy feltámadjak, hogy éljek
Szoríts magadhoz, és aztán
Ne ölj meg
/2001. október 23./ (n)
*
Hát elhihetem?
Megismerhetlek?
Sétálhatok veled
Játszhatok veled
Mesélhetek neked
Megsimogathatom szöszke fejed
Igazán, tényleg megismerhetlek?
Rád nevethetek és te rám
visszanevethetsz
De jól vigyázz, kisember, a jót
mindig el nem hiheted,
Nevess hát rám, amíg lehet,
Míg el nem löknek újra
SZERETŐ, GONDOS KEZEK
/2001. november 4./ (tamás)
*
Lassú, fáradt homály omlik
szemeim elé
Végtelen szeretet (régen)
Ma végtelen gyűlölet terül szét
bennem.
Hová tűntem?
Mivé lettem?
Még nem hiszem el,
De már meghallottam,
Hogy ne bízz meg senkiben
MIÉRT
/2001. november 23./
*
Menj és tárj szélesre ajtókat
Gyanútlanul belépve
Benned nem férő örömmel
Hiszen újra magadhoz
ölelheted csontot törő
szorítással azt, ki értelmet ad
a legszomorúbb napnak,
Azt, akiért magaddal békében megférsz
Mert vele,
Karjában csendben alhatsz
DE JAJ
Lombozódj, ijedj meg, sikíts!
Vagy inkább mégse, csak magadban
üvölts, halkan, hogy más ne hallja,
hogy fel ne ébredjenek,
Mert ketten alszanak…
FUSS, mert még futhatsz, hallgathatsz,
még nem látott senki, s egyedül egy
sarokban, sós könnyeiddel szépen
majd lenyeled a képet, a mérget,
s talán még elhiszed magadnak,
hogy meg sem történt mindez.
Így kellene, de mit teszel, a kezed
hová indul, őrült, a hideg kezed,
meztelen lábat miért érint meg
A szád miért nyílik- KI EZ
Most aztán remegj, várd a szót,
egy pillanat, s vége lesz mindennek
Most még nem.
Hát halld, mit hallani akartál,
Higgy, mit elhinned muszáj,
Öleld, kit ölelni vágytál
Csontját szeretve törd össze,
boldogan, hogy még teheted,
nyugodj meg,
s karjában csendben pihenj.
/2001. december 17./ (n)
*
-2002-
Egy egész napig nem fogtam fel
könnyebb volt, azt hiszem.
Nem hazudtam neked
Nem vagyok már beléd szerelmes
CSAK szeretlek
CSAK másképp, mint a többi embert
CSAK ez sajnos többet jelent
Lehet, hogy többet, mint amit még elviselni lehet
Ne haragudj, csak azért, mert
nem könnyen lépek túl
három éven (az életemben a három
legszebben), az emlékeinken, a nevetéseinken,
a könnyeinken (az enyémen és a tiéden)
az örök szeretkezéseinken, mindenen,
ami történt veled és velem.
Nem akarom csak úgy kikerülni,
rá sem nézni, elhinni, hogy soha
nem volt, elmenni mellette, vissza
sem nézni, EGYET SEM TUDOK ELVESZTENI
Nem akarom elhinni, hogy most
már mindig így lesz
Inkább az emlékeinkből élek
/2002. szeptember 9./ (n)
*
Apró kavicsokra épített
kristályváram összedőlt
Megingott már néha
Szépnek tűnő szabad
szelek táncba vitték
lágyan ringatták
kacagtak
- remegve könnyeztem-
kegyelmeztek
más várak felé mentek
És én boldog voltam,
mint a gyermek
Mertem elfelejteni őket
Álmomban már csak
néha kísértettek
Összedőlt. Végleg.
Köveit könnyekkel
egyedül öntözöm meg
Miért nem lehetek alatta
aprókat sem szuszogva
örök sötét semmi közepén
Megpihenve, végleg
Vak nyugalomban - végleg
Egyedül én őrzöm
a halott köveket
Tehetetlenül nézem,
ahogy a moha és
a feledés mindent
belep
VÉGLEG
/2002. október 10./ (n)
*
Süket és vak őrültként
akarok felébredni
Aki nem tud,
Aki még mindig nem tud
semmit
Aki nem érzi azt,
ami belül úgy feszít
Aki boldog, mert nem kérdez
(tudja, hogy kérdezni
soha nem szabad semmit)
Akit nem éget a múlt
izzó parazsa
Aki nem menekül,
mert a mából bujdosna
bárhová
-tudattalan részeg valóságba-
-föld alá-
Mert itt minden emlék szélét
rongyosra rágja a fájdalom
elhinni még mindig nem akarom
Lassan görnyedek a tudás alatt
Rám ömlött, mint maró sav
A testemmel védeném a múltat,
A féltve őrzött illúziókat
Halkan csöpög rájuk a sav
Csukott szemem mögé egyre
bújnak a képek
Nincs hová szökjek
Az álmaim fertőzik meg
És nem halványulnak,
hiába mossák a könnyek
/2002. október 12./ (n)
*
-2003-
Benned éltem,
Magadban hordtál,
S a kínt, mit velem
együtt kiálltál,
Sosem meséled
Elfeledtették veled
A tágra nyílt kék szemek,
A gyűrött pöttöm kezek,
Hogy aztán kézen fogj
és vezess
Egy életen át szeress
Elhitesd velem, ha elesek:
Felállni mindig lesz miért,
és érdemes
(Megígéred?)
/2003. március13./ (anya)
*
I.
Ha látnád az álmaimat,
Ahogy éjjelenként szembejönnek
Körülülnek és mind a
magukévá tesznek
Kifosztanak, megcsonkolnak:
mert mindig téged akarnak
Utánad nyúlok, de az álmok
nem adnak
A kezem mindig levegőt
harap
Megint elhiszem, hogy
már nem kellek
Elöntik arcomat a könnyek
Meg csak akkor nyugszom,
Ha melletted ébredek,
Ha még ma is átölelsz.
II.
Ha látnád az álmaimat,
Nem engednéd többé a
szemeimnek, hogy lecsukódjanak,
mit sem sejtve
Mert újra jönnek ők, a
bukott álommanók
Kegyetlenek
Embertelenek
És olyan igazak
Belém tép az iszonyat:
Hiába menekülök,
Mindig elkapnak
Eltaposnak, megölnek
megégetnek, széttépnek,
felakasztanak és
felfalnak
S ha ébredek
Forró verejték minden
gondolat
Félek! Hol vagyok?
Hol vagy?
/2003. május 13./ (n)
*
A számon nem jön ki hang
És tapadjon nyelvemre örök némaság
Mert tudom, ha elárulom,
belehalok:
A FALAK MÁR MOST IS FEKETÉK
Apró ecsetvonásokkal festette
meg őket egy kéz
/2003. május 29./ (n)
*
S míg szememre álommanók ülnek
Fogaim közt halk imát morzsolok:
Add Uram, hogy a holnap
szebb legyen,
hogy jobb
Egyszer majd arra ébredek,
hogy átölelsz, s azt mondod:
Ne sírj, semmi baj, itt vagyok,
csak álom volt, elmúlt!
Vagy ha nem, hát legyen
Uram, ahogy akarod
Csak vigyázz rám, ha a
kezét végre elengedem,
Vigyázz rám, ne üvöltsek,
hogy nem akarom,
hogy nagyon fáj!!!
Add Uram, hogy a holnap
szebb legyen,
hogy jobb
Hogy legalább ő legyen
nagyon boldog
S talán egyszer majd tudok
örülni ennek úgy
mint akarok.
/2003. június 24./ (n)
*
Vágytam Rá
Aki te és én vagyok
Aki a te részed is lett volna
Aki a testemben otthonra
lelt volna
Aki csak kettőnké lett volna
Aki –történjék bármi-, a
lényedet hordozza
Akinek csak a szemébe néznék
és eleven élő hús lenne
-
Minden, ami nem lesz
más, csak emlék
(Emlék, ami körbefonja,
átöleli életem
Emlék, ami csendesen
porosodik majd apró
szobád eldugott polcain)
Vágytam Rá,
hogy helyetted szerethessem,
hogy szeressen
/2003. augusztus 8./ (n)
*
Azt hittem, valaki más szól a
száddal,
Vagy csak megtréfált egy kedves
kis álommanó
vagy megszánt az Isten, hogy el
nem mondott imáimra felelt?
De hisz ez valódi hús,
valódi szó, ígéret…
Könnyen kicsúszott, elejtett
szavak
Újak, idegenek, gyönyörűek
Csak félek, túl szépen hangzanak
Lehet, hogy nem is érzed a súlyukat
Hát tudod te, mit beszélsz?!
Tudod te mit veszthetek,
ha újra hinni merek?
Mert én úgy hinnék, úgy
bíznék benned
Most már szabad ezt?
Hát ilyet is lehet?
Fejemben szomorú fájdalom
lüktet
Félek: emlékeztet.
Lehunyom szemem, száműzöm
a rosszízű képeket,
ködfelhőkben úszom,
S ha kell, s mert másképp
nem lehet,
hát ebben fulladok meg.
/2003. szeptember 24./ (n)
*
A méltó halál, ez talán
még jár neki
De mindig csak még egy napot kér
És oly könnyű, oly jó újra engedni
Lassan sápad, s a szemünk
előtt folyik el minden
csepp vére
Nap mint nap alázzuk porig:
Én a magam módján,
Te a tiéden
A mi szerelmünk
és hagyjuk, hogy elvérezzen
Harangok zúgnak
Requiem?
Nem, ne fojtsd meg,
Hisz csak egy napot kér…
Mi bűne, mit vétett,
hogy mindent elönt itt a vér?
/2003. október 1./ (n)
*
A semmi szélén,
a minden végén
láblógatva,
hátadat hátamnak
támasztva
Megfordult a világ
velünk
bambán nézünk
szédülünk
Te még EZT,
én már AZT akarom
Emlékszel? Nem volt
ez mindig így
Te voltál, aki eladtad,
szétszórtad, elkergetted,
elajándékoztad
boldog-boldogtalannak,
elzavartad, leköpted
és belérúgtál egy hatalmasat
Mindenkinek jutott egy falat,
egy-egy csontról lelógó húscafat
Csak én voltam, aki csorgattam
érte a nyálamat
De te csak marékkal szórtad,
mintha észre sem vennéd a kínomat
Hiába nyögtem, nem hallottad
Csak átléptél rajtam, rám sem néztél,
Szaggatott volna inkább szét az anyám,
Ennyire talán még az sem fáj
Én voltam, akit eladtak,
én voltam, akit szétszórtak,
megloptak, megszaggattak
én voltam, akit kifosztottak
én voltam, nem láttad?!
én voltam, akit elhagytál,
én voltam, akit eltékozoltál!
Már nem fáj.
A semmi szélén, a minden végén
már semmi nem fáj
Itt már csak bambán nézünk,
Szédülünk
Itt már csak megszokásból pereg
arcunkon a könny
Sósan csordul szájsarkainkba
a közöny
S ha üres tekintetem valakit
mégis meglát
Egy furcsa szempárt, mert az
megsajnált
Hát bocsáss meg nekem,
ha ezért felállok, bocsáss meg,
ha még egyszer élni próbálok
/2003. december 3./ (n)
*
-2004-
Apró kis domb, kopár gyeppel,
Rövid szárnyú angyal
vérző lélekkel.
Utolsó táncot jár,
Le-letérdel
sáros földbe túr
tíz körömmel
Furcsa látomás
Hangtalan ordítás
Szememből jeges könnyek
Tenyeredbe hullnak
A sírra ugrasz
Gyönge angyalt földre döntesz,
Halkan nevetsz,
Úgy erőszakolod meg
Gyönyörű koszorú,
vérző angyalszárnyak
A néhány év szerelmet
gyászolom
Te csak meggyaláztad
/2004. augusztus 15./ (n)
*
Köpjél le! Üss meg!
Igazad van
Megérdemlem
Nagy bűnöm van:
Szeretlek.
Használj.
Erre jó vagyok. Talán.
Bizonyítsd be másoknak,
Magadnak:
Nem te voltál,
Nem akartad,
MEGBÁNTAD
Talán csak álmodtad
De megtörtént
Csak én őrzöm emlékként
A rémálmaidat
/2004. november 16./ (z)
*
Ennyi volt?
Soha semmi nem is volt
Csak én akartam, hogy
igaz legyen
Az álom, amit
magamnak építettem
Kukázott rózsából
Száraz falevelekből
Részeg vagy józan vágyból
Mindenből, ami
félreérthető és félreérthetetlen
Néha azért boldog voltam
Néha azért elhittem
Még mindig nem akarom felfogni
De te csak rázod a fejed,
hogy NEM
Ha tudnád, milyen szomorú
lett újra minden
Ha tudnád, milyen
értelmetlen
2004. december 19./ (z)
*
Itt vagyok. Veletek. Köztetek.
Felkelek, élek, eszek,
Lefekszem, elalszom, élek.
Leiszom magam, megalázkodok, kifordulok
Kijózanodom, rám néz a szégyen
és kiröhög.
Élek.
De miért? Minek? Kinek?
Kiért vonszolom fagyott szárnyaim
bűzös pocsolyákon át,
Kiért nyelem a falatot
Kiért nevetek veletek,
Amikor majd megfulladok,
úgy fáj, hogy
még mindig
élek
Mert szerettek, de
nem elegen
Mert szerettek, de
nem elég erősen
Mert szerettek, de
elmúlik, érzem
És én, a mindig
telhetetlen,
Elpusztulok, szeretetre
éhesen
Lassan majd elfeleditek,
hogy köztetek éltem
és
vergődtem.
/2004. december 31./
*
-2005-
S talán én vagyok
egyedül, aki elhiszem,
hogy a szebbik énem
eztán neked élem.
/2005. január 13./ (z)
*
Hajnali fényben lassú felhők
úsznak át az ablakon
ők már tudják
Én még csak sejtem
Hogy most utoljára reméltem
Többet várok, ugye?
De nincs több, mert
rossz helyen keresem
?
Hát talán jobb, ha eztán
nem is keresem
Se benned
Se másban
Jött egy nagy szél,
és elfújt messzire,
szavad is alig hallom,
talán egy furcsa, szokatlan hangon
talán majd lassan ezt is megszokom.
Hogy az a régi hang elmúljon,
már akarom.
Rosszabb már nem jöhet,
nincs semmi, ami
ennyire fájjon
/2005. január 22./ (z)
*
Lehetnék boldog is talán
örülhetnék a Napnak
ha benéz szobámba
reggel az ablakon
s az üvegen, mint
kaleidoszkópon, a fény
csak nekem fröccsen szét,
hogy lássam a világ
ezernyi furcsa színét
Lehetnék.
De a fényt, ha
észrevétlenül beoson,
s ha kegyetlenül el
nem taposom
Még nem az üveg töri meg:
csak a szememben egy
szomorú könnycsepp.
/2005. február 2./
*
Lehet, hogy megalázkodtam
Lehet, hogy szánalmas voltam
Lehet, hogy kiéhezett állat voltam
Meztelen ösztönökkel
Lehet, hogy földön fetrengtem
Lehet, hogy, kifordult már
belőlem teljesen
az ember
Nem kértem, hogy felemelj,
Át is léphettél volna,
mint mindenki más,
mint egy idegen
Csak ne tapostál volna
még te is el
És most csak ülök itt egyedül
Csendben, észrevétlenül
Hamutálba meredő tekintettel,
értetlenül
(rossz helyen kerestem)
Most már elhiszem
Volt idő, hogy meg akartam
ölni érted magamat
Mi lett belőlem?
Mára nem maradt a szívem helyén,
csak egy üres kődarab
Kiszáradt sivatag szemeim
vérben forognak
Senki nincs, akit okolhatok,
csak magamat.
/2005.február 4./ (z)
*
Nem hiszek
Nem érzek
Nem bízok
Nem sírok
Túlélek mindent
Nem vágod
Köpök rá
SOHA TÖBBET
Senkiért
Nem fájok
/2005. május 6./ (z)
*
Gyermekkorom egy-egy elfeledett íze
olykor szétfut a számban:
s eszembe jutsz, anyám.
Fejemet még néha az öledbe hajtanám:
bújtass el, védj meg
könyörgöm, ne hagyj el,
olyan egyedül vagyok,
lásd, az emberek gonoszok-
ellöknek!
Nem engem ölelnek,
Csak a testem kell nekik,
Néha, egy fél pillanatra,
Hogy magukhoz rántsanak
-és én közben a szemükben
lássam azt a másikat-
ők nem tudják, ki vagyok!
Nem ismernek,
Még egy kicsit sem szeretnek!
Vágyom anyám karodon
pihenni újra, mint
ártatlan gyermek.
/2005. június 26./
*
Szomorú homlokom
mögött szomorú gondolatok
lüktetnek
Keresném kezed,
de nem lehet
én voltam, ki elengedett,
én voltam, ki elküldtelek
Szerelmeimben téged
kerestelek
Sokszor tagadtam,
mégis te voltál,
te vagy, akiért
könnyezek
Megbántottál, majd
belehaltam, úgy
fájt
Megbántottalak, majd
belehalok, úgy fáj
talán most én vagyok,
helyetted,
aki elvesztettem, mindent,
amit, (akit) szeretett.
Tudtam, a játék veszélyes,
Tudtam, a tét itt nem kicsi:
Életem – életed
Mégis léptem, hittem,
azt, amit kellett
Hittem, hogy lehet
Hittem, hogy menni fog nélküled,
Hittem, majd elfelejtelek.
Most itt állok, szégyen-csuhám
nem véd a metsző hidegben
hová bújtassam meztelen lelkem,
SEGÍTSÉG!
Az égben, a földön megbocsátás
ilyen bűnre nincsen
Megbántottam, megaláztam, ellöktem
megöltem
Azt, akit mindennél jobban
szerettem
/2005.november 26./ (n)
*
Meglehet, hogy már késő
felégettem magam mögött
a múltamat
Eladtam egy tál lencséért
a boldogságomat
Hát nesze, most fogd
azt a kanalat
Ne válogass!
Ha édes, sósra vágysz
Ha sós, édeset
kívánsz
De lehet, kéne még
egy kis savanyú,
Minden egyszerre
Nem tudod talán
te magad se,
Csak azt, hogy
mit megkaptál,
az már mind
keserű
De most már nyelni
kell, hisz ezt
akartad
S még mindig teli
a tányér
Pedig szájsarkaidon
már bugyog a vér
/2005. november 27./
*
-2006-
szilánkokra töröm
újra és újra az életem
ahogy csak merem
útvesztőmből a kiutat
keresem?
Értelmetlen
én építettem
Megyek
Merre?
Meddig? Minek?
Kivel? Veled?
Már nem lehet
Tehetetlen nézem
a tenyerem
Ujjaim közt siklik el
minden érzelem
önmagammal ismerkedem
félve harapok magamból
minden falatot
nyáladzom
a keserű morzsákon
rágom az énem
néha a vérem
jajszót csuklok
hisz remélnék
még tán holnapot,
de megöltem az álmom
mikor szívemre szállt
könnyű kis lepkeszárnyon
miért is hinnél újra nekem,
hogy már őszinte a gyászom,
minden bizalmat
megfojtott már benned a fájdalom.
Csak ne felejts el,
az emlékeidből ne kergess el,
láss meg minden tiszta
gyermekszemben,
hogy ha elkárhozom is,
érezhessem,
egyszer voltam én is ember
/2006. február 17./ (n)
*
Mese volt
Szép volt
Lehet, hogy igaz sem volt
De tudod, néha egy-egy
pillanatra bármi szépet
elhiszek,
amit tudom, hogy nem szabad,
mert csak bennem játszik a képzelet,
de csak egy ilyen percért
inkább adnám az életemet
És tudom, hogy elillan,
tudom, hogy álom
minden képzelt-koldult
boldogságom,
de ha éreznéd a pillanat ízét,
ha hallanád szárnysuhogásom
meséjét,
értenéd, miért vállalom,
bármennyire is fájjon
a porba hullani
vérző sebekkel
szárnyszegetten –
de repültem:
volt miért élnem,
van mire emlékeznem
/2006. május 16./
*
Menekülök a metsző magányból
Szeretetet koldulok – ágyékból
Alamizsnát dobsz:
Egy pillanatot, édeset,
Hogy túléljem a keserű éveket
Nem sejtetted, milyen szájat is etetsz,
Szívemben milyen reményt nevelsz…
Hiába érted a szemem nyelvét,
az arcom játékát,
Mégsem láttad bennem felébredni
a legrosszabb fajtát,
a szeretetéhes szajhát,
aki már egy mosolyért
dalolva adja, önként
minden „báját”,
aki már egy érintéstől
el meri hinni a
száddal beszélő bor
minden szavát,
aki ott, még abban
a percben boldogság-ittasan
köpi le a holnap
fájdalmát
Mert fáj a holnap.
Mikor bántasz már mindenkit,
Hiszen téged is bántottak
Mikor bűneidért százszorosan
büntetsz – ártatlanokat
Mikor úgy használsz másokat,
mint olcsó játékot:
eldobod, ha meguntad
Mikor újra rájössz, hogy
kiégett-üres vagy
És fáj, iszonyatosan fáj,
hogy árnyéka sem vagy már
a gyermeknek,
aki valaha voltál
/2006. június 28./
*
-2007-
Megint tömegnyomor a vonaton,
Magányomba bújok
a falhoz húzódom
szétlapul orrom az ablakon
a suhanó fákat bámulom
sósan tapad az arcom
csak nekem szomorú,
csak nekem kell tőle sírnom
az ő törzseikben miért nem
vonaglik végig a fájdalom?
Ahogy szemeim elöl megszöknek
Talán sosem látom már őket
Miért csak én remegek
Elfelejtenek
Miért nem szerettek?!
Kegyetlenek
Az emlékeikben sem rejtőzhetek
Csak én őrzöm féltve
A lopott faleveleket
/2007.január 31./
*
Megszöktem, mert lépnem kellett,
Túl régóta bujdokoltam köztetek,
Ha nem jutott elég, hát
Képzeltem magamnak szeretetet
Rúgjatok belém, üssetek, verjetek,
A szavaitokkal öljetek
És végül egy jó nagyot röhögjetek-
Csak soha, soha el ne küldjetek!
Csöndben leszek, jó leszek,
Megígérem, mindent túlélek
(és én is csak sejtettem, hogy fuldoklok,
Hogy végleg elsüllyedek)
Most itt állok,
Egy új világ, egy új élet,
A küszöbön toporgok,
Még nem tudom, elbírom-e,
Ha tudnátok, mennyire félek
Olyan idegen minden,
Bizonytalan és hideg
Ha belépek, itt is
Kitéphetik a szívemet
De hová is rejthetném
A csepp meleget
Amit a szívemben őrzök
Belőletek
Mert nem veszíthetem el
Azt a néhány őszinte percet,
Amit igazán nekem adtatok,
Vagy csak én hittem el nektek?
/2007. február 13./
*
Már nem menekülök,
Már elhiszem.
Csak fáj.
Ahogy az ujjaim végigszöknek a karomon,
Nem akarom, de már átfutott a gondolataimon
Hogy már nem tudom milyen,
Ha valaki igazán átölel…
Nem emlékszem
A takaróm alatt összekuporodva,
Meztelenül,
Magzatpózban, ijesztően
Egyedül
Csak sírok és hallgatom, hogy mit beszél
Ebben az idegen világban
Ez az idegen szél
De itt is ugyanolyan szomorú minden
Nem változott semmi sem
Csak azért, mert az emberi kapcsolatok
Megmaradt illúzióit magamban
Szét kellett tépnem
Olyan egyszerű és érthető lett az életem
Olyan üres és kietlen
Nincs már hely, ahová magányomat
Magam elől rejthetem
/2007. március 17./
*
Most újra itt van, újra remegek,
fájdalmamban földön fetrengek
Mindig itt lappang, szobám sarkában
Csendben bújik meg, s ha sétálni indulok, hajam közé szökik,
A tarkómban bizsereg
Néha már nyugodt vagyok,
Nem gondolkodom, nem félek
Eszem és iszom
Csak nem élek
De kegyetlen, nem enged,
Váratlanul ugrik elém
Élőt keres halott szemek mélyén
Újra és újra felvillan
Ártatlan napsugárban
Szivárványban
Vízcsillogásban
Minden meghajló fűszálban
Minden felröppenő labdában
Minden mosolyban
Csepp katicabogárban
Virágok illatában
Gyermekkacagásban
Ott van a korty tejben, a falat kenyérben,
Minden lélegzetvételnyi levegőben
Ott lapul és halkan suttog a fülemben,
Emlékszel kedves? Voltál boldog is,
Emlékszel?
Emlékszel, ahogy fogta a kezedet, ahogy pörögtetek,
Két világ határán, már majdnem elrepültetek,
boldogság-tánc,
Körülöttetek tűznyelvek
És milyen igaz volt, milyen végtelen pillanat
Öröknek hitted, hisz szemében,
Mint tükörben láttad önmagad
Most a semmibe révedek
Már órák óta itt ülök és könnyezek
Az egész újjáépített világom
Minden szilánkja remeg
Mert végtelen pillanatot ezután
Már másban kell keresnem-keresned
Istenem, miért engedted?!
/2007. május 29./ (n)
*
-2010-
Igen. Lassan majd el kell végre hinnem
Hogy te és én
Hogy mi ketten együtt
Hogy talán ilyen többé
Nincsen -
És még mindig nem értem
Nem akarom érteni
Nem akarom érezni, ahogy
lassan csordul a könnyem
Nem akarom érteni, hogy
mért épp ma hajnalban
szakad meg a szívem
Milyen furcsa voltál ma
milyen szabad -
és idegen.
Magadhoz ölelsz
de karjaid közt már érzem,
ahogy percről percre
szökik ki belőled minden,
ami voltunk, voltam:
az emlékem
/2010. január 22./ (n)
*
-2014-
GYŰLÖLLEK holnap már foglak
esküszöm
már nincsenek könnyek
nincsenek szavak
esküszöm
már nincsenek könnyek
nincsenek szavak
mivel írjam le a hangot,
ahogyan a szívem hasad?
(Igen, igen, felfogtam végre a leckét
Ha a szép szóból nem ért (?!!!!)
Mindenkinek akkora pofon jut,
amekkorát kért)
....
Talán a hajnal
Talán az agyam
Hasad
Ne érj hozzám
Eljött a holnap
....
Talán a hajnal
Talán az agyam
Hasad
Ne érj hozzám
Eljött a holnap
(2014. május 1.) (n)
-2016-
Mert azt hittem, hogy majd Vele öregszek.
Mert ő volt a vargabetűkön át
megtagadott-megtagadhatatlan
Egy.
Mert azt hittem, hogy én vagyok neki a
vargabetűkön át
megtagadott-megtagadhatatlan
Egy.
Mert nem tudtam róla, hogy halkan
átcsúsztam a Múltba, mert elhittem,
amit mindkettőnknek konokul hazudott,
hogy a Jelen vagyok, az Egy.
(magának annyit, hogy újra leszek.)
Hittem, hogy a Jövő én vagyok,
s ez erőt adott, lepergett minden
szívbe-vájt tőrdöfés, mellyel
magát s engem kínzott.
Meg alig is értettem, amikor
végre kibuggyant, ne áltassam magam,
már csak egy kósza emlékfolt vagyok,
már régesrég egy vargabetű az Egy.
Megpróbálta,igazán, szívből, őszintén,
hogy a képét átfesse velem, de értsem meg,
ennyi hasznom sincs már,
fakó színeimen mindennap ő ragyog át.
És akkor végre megértettem. Az egész évet.
Tőrdöfést, festegetést, csonttörő ölelést.
Kicsit elvéreztem akkor éjjel,
utoljára, mert tudtam hogy most halkan
átcsúszott a Múltba. Végleg.
Azóta nem tudok semmit, azt sem,
hogy lesz-e még Egy,
vagy meg is egyedül öregszek.
Azóta végre nem fáj semmi.
S a Nap is ugyanúgy felkel,
ugyanúgy lemegy.
(2016. január 1.) (n)
-2016-
Mert azt hittem, hogy majd Vele öregszek.
Mert ő volt a vargabetűkön át
megtagadott-megtagadhatatlan
Egy.
Mert azt hittem, hogy én vagyok neki a
vargabetűkön át
megtagadott-megtagadhatatlan
Egy.
Mert nem tudtam róla, hogy halkan
átcsúsztam a Múltba, mert elhittem,
amit mindkettőnknek konokul hazudott,
hogy a Jelen vagyok, az Egy.
(magának annyit, hogy újra leszek.)
Hittem, hogy a Jövő én vagyok,
s ez erőt adott, lepergett minden
szívbe-vájt tőrdöfés, mellyel
magát s engem kínzott.
Meg alig is értettem, amikor
végre kibuggyant, ne áltassam magam,
már csak egy kósza emlékfolt vagyok,
már régesrég egy vargabetű az Egy.
Megpróbálta,igazán, szívből, őszintén,
hogy a képét átfesse velem, de értsem meg,
ennyi hasznom sincs már,
fakó színeimen mindennap ő ragyog át.
És akkor végre megértettem. Az egész évet.
Tőrdöfést, festegetést, csonttörő ölelést.
Kicsit elvéreztem akkor éjjel,
utoljára, mert tudtam hogy most halkan
átcsúszott a Múltba. Végleg.
Azóta nem tudok semmit, azt sem,
hogy lesz-e még Egy,
vagy meg is egyedül öregszek.
Azóta végre nem fáj semmi.
S a Nap is ugyanúgy felkel,
ugyanúgy lemegy.
(2016. január 1.) (n)
sz, mint Szuszó
Az apám tanít a maga igazára,
értsem már meg, nem szabad ilyen
"betegesen" szeretni egy állatot...
Nem magyarázom, úgysem értené,
Mindent érdemel az, aki soha
se szóval, cselekedettel, még
mulasztással sem bántott.
Rádnéz és elsötétül szeme épp úgy,
mint a szíve:
Te vagy az ok a szemében életem
minden balul (?)
sikerült lépésére.
Mi több, te szégyentelen, lásd,
apu ezt is tudja (mellékes, hogy téved),
egyedül is azért vagyok, mert
így szeretlek téged.
Anyám nagyon félt, tövig rágja körmét,
Mi lesz velem, ha egyszer majd nem leszel
többé, elmégy.
Mert anyu nem tudja,
a perc hatvan másodperce öröm is lehet,
ha nem adunk ötvenötöt önként a félelemnek.
Mindenki sokatmondóan csóválja a fejét,
Mindenki mindent tud, csak éppen semmit nem ért.
Csak annyit látnak, neked adtam, elvesztettem
a szabadságom
egy cseppjét.
Nem tudják, nem hallják, hogy nem ingyen,
nem kérdezik, miért-
Nem sejtik, hogy tőled tanultam
meglátni mindent, ami szép,
csodát találni ott, ahol régen úgy tudtam,
nem lakik, csak kopott szürkeség.
Neked elhittem végre, egyedül is
lehetek értékes, egész,
S csak ráadás lehet,
ha akad, aki megszeret,
s éppen így, s ezért.
Tőled tanultam, milyen kevés is
elég, hogy boldog legyek,
Tőled tanultam, az őrült
hajszában megállni bármikor
szabad, lehet.
Tőled tanultam mosolyogni rajtuk,
aki kioktat, nem ért, vagy csak félt,
Tőled tanultam a legfontosabbat,
felelős vagyok a rózsámért.
(2016. január 18.)
És amúgy igen, kösz, jól vagyok,
csak néha fojtogat meg valami
belülről rothadó szentimentalizmus
És na ja, hát ilyenkor néha
egy picit megszakad itt belül
ez a doboogó cucc
És szeretném vállon ragadni,
rúgni, tépni, kérdőre vonni a
Sorsot, hogy na de ezt mégis hogy?!
Fülébe ordítani, hogy nem fair,
nagyon nem! Tudod?
De amúgy kösz, igen, jól vagyok,
csak néha szeretnélek leköpni,
mert nem is sejted, hányszor
öltél meg, és mindig egyre
jobban, és hogy tudd, ezért
gyűlöllek, jobban, mint
leírni lehet
De amúgy igen, kösz jól vagyok,
csak néha tudod besurran
valami nyitva hagyott, rég
elfelejtett ajtón
valami láthatatlan düh
És annyi év után néha mégis
újra leteper
És én csak fekszem meggyalázva
MERT NEM ÉRTEM
a szemem mitől csorog
De amúgy kösz, igen, jól vagyok.
(2016. március 22.) (n)
Nem, drága Édesapám, nem, nekem
sincs semmi ötletem, miért, mitől
lettem ilyen "különc, más, nem normális"
(és tudod, nagy ívben, magasról szarok rá,
hogy a te, hozzád hasonlóan
kiemelkedően magas érzelmi intelligenciával
bíró barátaid is csodálkozva csóválják a
fejüket, hogy mi lett a lányodból)
És tudod, ha egy csöppet is kinyitnád a szemed,
észrevennéd, hogy nemhogy szégyellned nem kellene,
csak mert nem egyen-lélekruhában estem le
a futószalagról,
csak azért, mert még hiszek a jóban,
csak azért, mert még nem adtam fel,
csak azért, mert még hiszem, hogy a világot
jobbá tenni lehet, érdemes, és szükség.
És igen, lehet, hogy nem voltam, nem vagyok átlagos,
de biztosan halvány összefüggést sem sejtesz ez, és a
tény között, hogy a gyerekkorom sem volt éppen átlagos,
jutottak bőven átlagon aluli pillanatok
És hogy ebben némi részed lehet...
csak azért, mert nem könnyekkel sír egy kisgyerek,
attól még ugyanúgy, ha nem jobban,
ugyanúgy lát, hall, és mi több, képzeld, érez!!!
És igen, valóban sok mindent túlél, ez igaz, de ne áltasd
magad, soha nem felejt!
És igaz, több, mint harminc évembe került, hogy
összekaparjam az önbizalmam, hogy már ne
attól érezzem magam többnek, hogy sikerült-e
a te és a világ elvárásainak hiánytalanul megfelelnem
Nem, nem szégyellned kellene.
Össze tehetnéd a két kezed, hogy valami szerencsés
véletlen folytán nem egy emberi roncs, de Ember,
értékes ember lett belőlem.
(2016. szeptember 7.) (apa)
Párnám a mellkasod
Karod a paplanom
Szívverésed a legeslegszebb
altatódalom
Ha tudnád milyen gyönyörűen
ijesztő, amit érzek
(Talán csak ébren álmodok?)
Mozdulni sem merek
Nehogy, nehogy felébredjek...!
2016. október 17. (a)
Mert a zuhany alatt még elhiszem,
hogy ezek a könnyek, ezek
nincsenek- ezek nem az enyémek
Mert a zuhany alatt még elhiszem,
hogy nem, dehogyis ráz a zokogás
(Kit? Engem? Ugyan, dehogy,
hisz halálra kacagom magam,
nem látod?!)
Mert elvetted tőlem,
Elvetted a legeslegszebb
altatódalom
Szívverésed többé én már
nem hallgatom
Majd megkapja valaki más,
aki biztosan jobban érti majd
a dallamod
Remélem
Remélem érti majd, és jól vigyáz rá
Ha már az enyém nem lehet
Remélem érez majd ő is
a szíve tájékán
legalább olyan meleget
Amikor majd neki mutatod
a Szabadság-szobrot
meg a Gellért-hegyet
2016. október 19. (a)
Talán még emlékszel, nem is olyan rég még
volt ez a furcsa kis fonál-
százéves álmából eszmélt szívemből
indult nagy merészen
(halkan ugyan, de hívta, szíved minden
apró dobbanása)
Óvatlan kis fonál lévén, megrészegült hirtelen,
nagyot gondolt, kötéllé lett,
átívelt országon, tengeren.
Végre elért, hogy most aztán megpihen
Szívedre ült, beléd vackolt,
(még ha közben meg is vakult)
nem látta, hogy jön egy olló,
hogy már egy ideje nem is volt hivó szó
hogy a fészek, amit köréd font,
neked háló, majdnem megfojt
hogy már menekülsz rég,
és hiába szánod, nincs választásod
Látod, hogy már nem egy fonál, nem is kötél,
lüktetve száguld benne az eleven vér.
Talán kicsit megszeretted, talán sajnálod
de annál inkább meg kell tenned,
s te erős vagy, megteszed:
elvágod.
------------------------------
Látod, elhibáztad. Egy hajszál még
mindig összeköt.
Lassan hullik a vérem, tengerek,
országok fölött.
Már nálam az olló.
Már megtehetném én is.
Magamnak minden éjjel megígérem:
holnap már megteszem.
(Béna kezem az ölemben pihen)
2016. november 10. (a)
Engedd el, engedd el,
vagy talán nem tanultad még meg
elégszer a leckét?!
Te tudod legjobban, jobban, mint bárki,
Aki egyszer nem tudott szeretni,
hiába is hazudna,
úgysem tudna soha
Hát felejtsd el, nem volt több,
csak álom,
A szívedben a legeslegszebb, talán épp
ezért, a legmélyebb lábnyom
De ne félj, elmúlik ez is, hidd el,
ahogy eddig is elmúlt minden
Igen, felébredtél, de örökké mégsem
szabad fájjon.
Tedd el dobozba,
rejtsd el a legmesszibb sarokba
szalicilt ne szórj rá,
ragaszd le, ne nyisd fel,
hadd lepje be az évek pora.
S majd egyszer, ha véletlen megtalálod,
könnyed már nem csordul
ha kezed egy pillanatra titokban
egy kiszáradt, poros mandulára szorul
2016. november 28. (a)
Elalvás előtt, még néha egy kicsit
És vonaton, esetleg buszon, ha
fáradt vagyok
Repterek üres óráiban, automata mellé bújva,
hát igen, van az úgy, az ember olykor telibőg egy százas zsepit.
De semmi baj. Tudom, elmúlik ez is.
Halványodik lassan az arcod,
A szemed, a szomorú.
A szád, ahogy kimondja
"Találkozzunk még!"
Meg olyat is mond "Majd írok".
Kedves tőled, igazán.
Még ha tudjuk is, csak azt mondja, amit hallani akarok.
Es köszönöm, igazán, ha csak percekre is,
de láthattam a Napot.
Más leél egy életet, és nem lát
mást, csak csillagot
(de legalább elhiszi, boldog)
. 2016. december 14. (a)
Paplanból, párnámból kimostalak.
Asztalról, házból kirámoltalak.
Álmomban még kísérthetsz -
ébredve megtagadlak
2016. december 17. (a)
Asztalról, házból kirámoltalak.
Álmomban még kísérthetsz -
ébredve megtagadlak
2016. december 17. (a)
Ha kell, mindennap kiírlak:
majdcsak elfogysz, majdcsak elkopsz.
Füstkarikákon át kifújlak,
Poharak aljáról rosszullétig kiiszlak,
Könnyítek magamon és lehúzlak -
majdcsak elfogysz, majdcsak elkopsz.
Ne gyűlölj, mondtad, ne gyűlölj kérlek.
Bár tudnálak.
Hah. Mintha fontos lenne.
(szép szerep!)
Mintha számítana, hogy még én is
ugyanezen a bolygón létezek.
Meddig tart még, mondd,
hány hét, hány hónap?
Hisz sehol se vagy
(ha valaha is voltál)
Mitől fájsz úgy mégis,
mint valami fantom végtag?!
Észre se veszem, tépem a bőröm,
buggyan a vérem.
Amíg a hús vérzik, addig se fáj a lélek.
Csak egyszer, csak egyetlenegyszer
érezhetném még az ölelésed
2016. december 18. (a)
Vonaton, buszon és reptéren,
Karácsony előtti tömegmagánytól
hömpölygő vásárban
Millió idegen arcban
Ebben kicsit, abban jobban
Felém villansz
Mindenhonnan
Mindenki csak olcsó utánzat
Inkább nézem az ablak előtt elfutó tájat
De ott vagy az erdőben, ott vagy az égben
Az egyre suhanó messzeségben
Már mozdul a kezem
Mintha bizony visszaránthatnálak
Hiszen Karácsony van...
Az ember észre sem veszi,
s már bedőlt egy ócska látomásnak
Karácsony előtti tömegmagánytól
hömpölygő vásárban
Millió idegen arcban
Ebben kicsit, abban jobban
Felém villansz
Mindenhonnan
Mindenki csak olcsó utánzat
Inkább nézem az ablak előtt elfutó tájat
De ott vagy az erdőben, ott vagy az égben
Az egyre suhanó messzeségben
Már mozdul a kezem
Mintha bizony visszaránthatnálak
Hiszen Karácsony van...
Az ember észre sem veszi,
s már bedőlt egy ócska látomásnak
2016. december 24. (a)
Istenem, kérlek, add, hogy újra érezhessem,
csak álmomban,
a bőröm, ahogy lángol,
ha megérint, csak egy ujjal is, bárhol,
A haját, a szemét, a száját,
a bőre illatát
Ahogy magához szorít, még álmában is
Add, hogy újra megnevettessen,
Add, hogy újra értsen
Ha csak álmomban is, add őt újra nekem
És könyörgöm, add, hogy elfelejtsem,
A pillanatban, ahogy nyílik a szemem
Ámen.
csak álmomban,
a bőröm, ahogy lángol,
ha megérint, csak egy ujjal is, bárhol,
A haját, a szemét, a száját,
a bőre illatát
Ahogy magához szorít, még álmában is
Add, hogy újra megnevettessen,
Add, hogy újra értsen
Ha csak álmomban is, add őt újra nekem
És könyörgöm, add, hogy elfelejtsem,
A pillanatban, ahogy nyílik a szemem
Ámen.
2016.december 27. (a)
Van az úgy, hogy
jól esne a sajnálat
Van az úgy, hogy kellene,
akkor is, ha csak használat
Talán egyszer majd hálás leszek,
hiszen te ilyenhez
túl jó ember vagy
Pedig kellene,
akkor is,ha méreg
bizonyítéknak:
semmit nem vesztek.
Bizonyítéknak:
félreismertelek.
Mankónak, hogy
meggyűlölhesselek.
jól esne a sajnálat
Van az úgy, hogy kellene,
akkor is, ha csak használat
Talán egyszer majd hálás leszek,
hiszen te ilyenhez
túl jó ember vagy
Pedig kellene,
akkor is,ha méreg
bizonyítéknak:
semmit nem vesztek.
Bizonyítéknak:
félreismertelek.
Mankónak, hogy
meggyűlölhesselek.
2016. december 31. (a)
-2017-
Látástól vakulásig szó szerint,
az utóbbi hetekben, napokban
De legalább könnyebben felejtek,
gondoltam.
Talán már az sem fájna,
ha titokban rád keresnék,
megnézni a képedet...
Talán ha óvatosan, csak egy ujjal,
ha megérintelek,
Talán nem fog fájni,
te meg úgysem érzed.
A fénykép (SEM) érez,titkot is tart,
ha csak egy pillanatra hozzád érek...
Fekszem a padlón.
Mint akit lelőttek.
A plafont bámulom
Fülemben valami vérmeleg
Majd elmúlik,csak üres könnyek.
Talán csak reflex.
Mint akit lelőttek.
A plafont bámulom
Fülemben valami vérmeleg
Majd elmúlik,csak üres könnyek.
Talán csak reflex.
Holnap kezdhetem elölről az egészet.
2017.januar 9. (a)
Egyet
előre, kettőt hátra lépek
Mindennap
szent esküt fogadok,
Holnaptól
ha hajszálnyit is,
De
csak előre haladok.
Fekszem
a kádban,
Még
éppen ébren
Próbálom
felfogni az elmúlt évet
-Kihűl
a víz, engedek meleget-
Az
elmúlt harmincnégyet
Mit
csináltam rosszul?
Hisz
azért páran szerettek
De
mindenki csak a hatalmas szívemet
voltam-e
vajon valaha több?! bárkinek...?
Talán
csak ideig-óráig rámcsodálkoztak
(Nahát,
hogyan is férhet meg
egy
szívben ennyi szeretet!
Meg
ne változz senkiért, maradj meg
ilyen
őszintének!
Mert
igazán, mélyen érzel,
érték
vagy, tiszta ékszer,
A
mai világban nem minden bokorban
lel
ilyen kincset az ember!)
Azzal
már tovább is álltak mind,
enyhe
bűntudattal, fejet leszegve
Talán
a "Vadászat" c. színjátékra siettek
-Kihűl
a víz, engedek meleget-
És
szerettem én is
először
naivan
aztán
feltéltel nélkül, félve,
és
végül mindent félretéve,
szerettem
zsigerből, égve
Erre
vártam egy fél életet
Ha
csak pár percre is, de repüljek
Ha
le is zuhantam, ne félj,
"csak"
a szárnyam veszett
S
ha fáj is még, ha az égre kell nézzek
ne
félj, túlélni két lábbal a földön is lehet.
Nem
tudom, merre jársz azóta
De
ha eszedbe is jutok még olykor
Csókom
már meg nem kívánod
Bár
tudtam volna maradni "barátod"
Nekem
fáj a legjobban, de nem megy. Mert
"Már te is csak egy vagy a sok közül,
csakhogy pont az az egyetlen egy."
2017.
január 15. (a)
Sokat
kell még tanulnom önmagamról
Sokat
kell még tanítanom önmagamnak
Én
és én
Sokat
kell még tanítsunk egymásnak
Mintha
néha nem is én lennék,
csak
egy makacs, legörbült szájú,
ijedt
kisgyerek
Pedig
az én szám az, suttog
a
süket fülemnek:
Mostmár
állj fel!
Ha
örökké simogatnád is a bánatod,
attól
mi lesz jobb?
Meg
kell tanulnod újra,
hogyan
merd látni a Napot
Ha
emléket őrzöl is, ne gyászolj örökké
egy
holt virágot.
Nem
kell, hogy szaladj.
Csak
lépj egyet. Bármerre. Haladj.
2017.
január 20.
Meglehet, hogy működik,
a gondolat elterelő hadművelet,
ha végkimerülésig
Ha mi elől menekültem,
Átgondolni már nincs erőm,
Talán már nem is emlékszem.
Csak néha egy pillanat
Kicsikét keserű szájíz,
Hát ez van. Ez még megmaradt.
Tükörbe nézve a ráncokat már észre sem veszem
Ha mi elől menekültem,
Átgondolni már nincs erőm,
Talán már nem is emlékszem.
Csak néha egy pillanat
Kicsikét keserű szájíz,
Hát ez van. Ez még megmaradt.
Tükörbe nézve a ráncokat már észre sem veszem
De még megrémít az a lyuk ott szemben
Egyszer volt, hol nem volt, lakott ott egy szív...
De talán maradt még valami,
talán még van miért
Azért még békét ad az erdő illata,
Azért még simogat a napfény
Arcomon még ugyanúgy mosoly terül szét,
Egyszer volt, hol nem volt, lakott ott egy szív...
De talán maradt még valami,
talán még van miért
Azért még békét ad az erdő illata,
Azért még simogat a napfény
Arcomon még ugyanúgy mosoly terül szét,
ha bármilyen szőrgombóc négy lábon közelít
És még mindig érzem az ismerős meleget,
Ha rám nevet, vagy átölel egy kisgyerek
Tehát még érzek.
Annyit tesz: Élek.
2017. január 29.
És még mindig érzem az ismerős meleget,
Ha rám nevet, vagy átölel egy kisgyerek
Tehát még érzek.
Annyit tesz: Élek.
2017. január 29.
Szalad a reszelőn az alma,
üres fejjel bámulok a tálba.
Most jó. Most könnyű a semmi.
Kinn csíp a hideg, de az ablakon
átszökő fényt már érezni.
Lábamnál macska ül, rádió duruzsol,
én, mint sporthírekben mérsékelten érdekelt,
fél füllel hallgatom. Valami riportrovat,
így, meg úgy az "aranycsapat".
Na tessék.
Már nem hallok rádiót,
már nem látok macskát
a kezem a reszelőn még csak-csak
tolja az almát,
De már messze járok, mint egy időutazó
Észre sem veszem, már
labdázok a gondolattal
(Mert vajon mi lett volna, ha...)
S ki tudja meddig repdesnék még
keserédes tájakon
Ha hirtelen vér nem nem buggyan ujjamon
Egy pillanatra magam helyett
újra rád haragszom
Kicsit még morgok, amíg
az ujjam beragasztom
"ez is miattad van",
a rádiót lecsapom.
Aztán elfelejtem. Ezt is.
Estére újra könnyű a semmi.
Ennyi maradt belőled. Az ujjamon
egy ragtapasz.
Éjjel tán szorosabban ölelem a párnát,
de holnap már -
eldobhatlak.
2017. február 13. (a)
Amikor mered letenni a
céltalanul cipelt
mázsás köveket
Amikor hagysz időt, hogy
végig lélegezz
minden egyes lélegzetet
Amikor rájössz, nem attól
marad meg valami,
ha lefényképezed
Amikor mered meghallani
millió szimfóniáját
a csendnek
Amikor mered észrevenni
a fény-árnyék díszletet,
akkor elhiszem, ajándék,
hogy én is része lehetek.
És végre majd rájövök:
a legfontosabbak az
elpazarolt percek.
És annyi van belőlük,
amennyit magamnak
engedek.
2017. február 15.
Még
mindig kísértesz mindennap
Sohasem
voltál,
és
minden percben itt vagy.
Kád
vízbe gyanútlanul csobbanok
És
tessék. A víz tükre
már
fodrozza arcod.
Csak
hogy szemembe vágja
újra
és újra az emléked
Azt
a pár percet
Harmincöt
évből a legszebbet
De
minek
Előtted
édes volt a langymeleg
Bár
meg nem történtté tehetnélek
Valaki
mondja meg, hogy lehet
Leengednélek,
mint egy kád vizet
Víztükör-arcod
markolnám:
maradj
még, kérlek!
De
ujjaim közül menekülsz
-
Nem kellek -
Hát
menj. És vidd azt a pár percet.
Hogy
éjjel többé sírva ne ébredjek.
Hogy
végre idegen legyen a
hangod,
az arcod, az illatod.
Az
üres kádban térdelve zokogok
Tűnj
el végre, nem hallod?!
Takarodj!
2017.
február 27. (a)
*
*
Most
is épp olyan szép a lenyugvó
napnál
a madarak éneke
Most
is épp olyan jó a kávé melege
csak
a torkom szorít egy picit
csak
mert még mindig őrzi
a
lépcső a helyed
Ha
te nem is vagy itt
Pedig
milyen régen is volt már,
Rég
kihűlt a helyed
Eső
verte, hó lepte azóta
S
már új tavasz szele tisztára
seperte
ezerszer
Mégis
itt vagy, egy kicsit most már
örökre
itt leszel
Láthatatlan
lépcső-szobor. Cigizel.
Jobb,
ha megszoklak tán.
Vagy
is, nem is. Voltál is, nem is.
Egyszer
majd megértem.
Egy
másik életben talán majd
megtudom,
miért küldött az ég
Miért
épp akkor
Miért
csak addig
Miért
pont nekem
Egy
másik életben talán
majd
újra eljössz, hogy megmutasd
a
szivárvány millió színét,
amit
nem ismertem
Talán
egy kicsivel több jut majd
belőled
nekem
Egy
másik életben, talán én leszek az,
akit
keresel
Vagy
ha mégsem,
Egy
másik életben
Talán
majd igazából is megértem
Ott
tudom majd, hogyan kell
elengednem
Ahogyan
illik, szépen, csendben
Az
emléked elől nem kell majd szökjem
Téged
sem kell teljesen elvesztenem
Mert
egy másik életben nem fájsz majd
egy
percért cserébe tízezerszer
Addig
itt ragadtam, ebben az életben
Járni
tanulok újra,
csodát
látni szivárvány nélkül is,
itt,
a jelenben.
Sok
mindent nem értek.
Nem
fogok soha talán.
Egy,
amit tudok:
nem
véletlen voltál.
2017.
március 3. (a)
*
*
Az
önsajnálat
–
persze
becézhetjük
szomorúságnak-,
váratlanul
érkezik mindig
(Igazán?
Nos, kérlek, nézd a jó oldalát,
legalább
itthon vagy, egyedül,
-
látod, akad haszna ennek is –
nem
kell fogat szorítva
hazudni,
messzire nézve,
jól
lenni, nagyokat nyelve,
szemlesütve.
Nyugodtan
rázhat a zokogás,
senkit
nem érdekel, mennyit bőgsz teli,
csak
fél, vagy akár egy egész
WC-papír
gurigát.
Igen,
az igaz,
ilyen
sok idő után
azért
ez már röhejes
főleg
olyan
kevés idő után)
Na
de attól még ez van.
Talán
már nem is csak „azért”
Isten
tudja már (ha tudja)
miért. Mindenért.
Nézd,
legalább már tudom, mi a menet
Az
sem jobb, hiába is tettetem a süketet,
Dübörögjön
csak halántékom ajtaján reggelig
Tényleg
ráun, eloldalog,
Ha
kibírom, ha erős vagyok
De
hidd el, már kiismertem, visszajön hamar,
míg
jól nem lakik,
Míg
nem kap egy korsó könnyet,
meg
nem nyugszik.
Hányszor
leordítottam:
„Tűnj
el innen, mit remélsz itt,
Emberek
milliói fedél
nélkül
laknak,
éhen halnak,
Betegek,
de remélnek
Mindenüket
elvesztik, mégis élnek.
S
te nem szégyellsz itt koldulni?!
Elhordd
magad, tőlem ugyan
egy
csepp könny nem sok,
annyit
nem kapsz!”
Talán
szégyelli. Ha ő nem, hát én igen.
De
azért csak tartja a poharat.
Annyi
éve idejár már.
Mint
a rossz pénzt,
ismerem.
Nézd,
nem örülök, ha betoppan.
Rég
nem kínálom már udvariasságból.
Kapja
meg szépen a jussát,
higgye
csak, ő nyert.
Kibőgött
szemembe nézve
élvezze
minden csepp italát.
Nagyot
böffentve legördül a székről,
búcsúzóul
hanyag csókot dob,
mielőtt
végre veszi a kalapját.
Kissé
még ráz a hideg,
de
már illan az undor.
Az
élet megy tovább.
Béke
lesz pár napig (pár hétig is talán!)
Igaz,
néha mintha érezném
ajkamon
mocskos szája nyomát
De
már nem veszem komolyan
A
képzelet játékát.
2017.
március 24.
*
"Kedves Utasaink, hamarosan
megkezdjük a leszállást.
Budapesten a helyi idő 21 óra 45 perc.
Kérjük az öveket tartsák becsatolva."
Mint gombnyomásra, már
csorog az arcomon az üresség
ócska rutin, hónapról hónapra.
Be az orromig tekert sálba.
Eláztatja.De egyszer majd elapad,
elmúlik a hiány,
Egyszer majd nem fáj már,
amikor a repülő dobban
Mert nem jelentesz egyet majd,
ezzel a várossal
Ahogyan benned sem rezdül már
régen semmi
Ha feletted egy repülő
az eget szeli -
2017. május 16.(a)
*
NEM (kellesz)
Megnézted újra és újra
kívűlről, felülről, alulról, belülről,
Kifordítva és hangokra szedve
szánalmasra elemezve
tudatalatt még mindig
a magyarázatokat keresve
hogy végre elfogadd,
hogy tiszteld, hogy megértsd
9 hónapja már, hogy dédelgeted
Vajúdtál már érte
éppen eleget
Talán titkon egy összegyűrött igen-t
reméltel, ami majd
idővel szépen kisimul,
hihetővé nevelnéd tejeden
És most itt van, karodon pihen
Elszörnyedve nézed:
tényleg itt a vége a mesének
Micsoda torzszülött,
anyaszült meztelen,
szívettépőn üvöltő
NEM
2017. július 11. (a)
*
Hogyne tudnám én is, nyilván,
van abban valami beteges,
ha hajnal kettőkor majd egy év
után, álomtól nehéz
pillák alól azon töprengek:
ha választhattam volna,
mit választok
oknak
magyarázatnak
elfogadható vagy elfogadhatatlan
indoknak?
Könnyű préda tipikus zuhanását?
A sajnos még mindig kissé negatív
hozzáállást, a hallgatni is sok
nyavalygást?
Ragaszkodást-kapaszkodást-
csimpaszkodást?
Túl sok, vagy túl kevés szexet?
Képzelt-valós súlyfelesleget?
Macskát-e, vagy köldök felett
kiskori heget?
Tájszólást?
Talán mégis inkább egy
visszeret?...
Igen, persze, tudom, hogy
rég nem számít
és igazából tényleg
mindegyis
Inkább csak, hogy messzire
hajítottad-e könyvestől?
az életedből azt a fejezetet?
Inkább csak, hogy az emlék,
ha marad (?), hol marad meg
Kukában-e, vagy szív felett?
2017. augusztus 5. (a)
*
Törölni kéne végre ezt az
alkalmazást
What happened on this day
nyomj már végre egy delete-et
mindenre, ami
az életedben túl régóta,
többnyire keserű,
kevésbé édes
Hisz kinek kellene egy szaros smiley,
hogy vigyorogva az arcba tolja,
egy éve boldog voltál!
egy éve elhitted!
Ugyan kinek kell egy szaros smiley:
el ne felejtsd, nézd,
hát nem volt szép repülni?
Hány év kell hozzá
egy futóverseny győztesnek,
hogy újra elő merje venni
a legszebb serleget
Hány év kell hozzá
egy béna embernek?
2017. szeptember 9. (a)
*
megvettem
eltettem.
hogy júliusban megtaláljam
akkor majd szép lesz.
órákra gyermekké tesz majd
a fanyar illat, a szökkenő fények
de lehet május is. vagy szeptember.
csak december nem,
ilyenkor másképp hullanak a fények
csillagszórót egyedül égetni,
Minek
2017. december 2.
*
Hogyne tudnám én is, nyilván,
van abban valami beteges,
ha hajnal kettőkor majd egy év
után, álomtól nehéz
pillák alól azon töprengek:
ha választhattam volna,
mit választok
oknak
magyarázatnak
elfogadható vagy elfogadhatatlan
indoknak?
Könnyű préda tipikus zuhanását?
A sajnos még mindig kissé negatív
hozzáállást, a hallgatni is sok
nyavalygást?
Ragaszkodást-kapaszkodást-
csimpaszkodást?
Túl sok, vagy túl kevés szexet?
Képzelt-valós súlyfelesleget?
Macskát-e, vagy köldök felett
kiskori heget?
Tájszólást?
Talán mégis inkább egy
visszeret?...
Igen, persze, tudom, hogy
rég nem számít
és igazából tényleg
mindegyis
Inkább csak, hogy messzire
hajítottad-e könyvestől?
az életedből azt a fejezetet?
Inkább csak, hogy az emlék,
ha marad (?), hol marad meg
Kukában-e, vagy szív felett?
2017. augusztus 5. (a)
*
Törölni kéne végre ezt az
alkalmazást
What happened on this day
nyomj már végre egy delete-et
mindenre, ami
az életedben túl régóta,
többnyire keserű,
kevésbé édes
Hisz kinek kellene egy szaros smiley,
hogy vigyorogva az arcba tolja,
egy éve boldog voltál!
egy éve elhitted!
Ugyan kinek kell egy szaros smiley:
el ne felejtsd, nézd,
hát nem volt szép repülni?
Hány év kell hozzá
egy futóverseny győztesnek,
hogy újra elő merje venni
a legszebb serleget
Hány év kell hozzá
egy béna embernek?
2017. szeptember 9. (a)
*
megvettem
eltettem.
hogy júliusban megtaláljam
akkor majd szép lesz.
órákra gyermekké tesz majd
a fanyar illat, a szökkenő fények
de lehet május is. vagy szeptember.
csak december nem,
ilyenkor másképp hullanak a fények
csillagszórót egyedül égetni,
Minek
2017. december 2.
*
Mérföldek és
kilométerek között
Elvágyni innen,
mindig el -
az alföldi
búzamezők végtelen
pipacsos
tengerébe,
hajlongó
árvalányhajak fölé,
a nagy nyárfa
közepére,
nehézillatú
fenyők közé
szökkenő őzzel
menekülni,
a tokaji hegyek
hűsébe,
szentjánosbogár
világította ösvényre,
nyárs mellett
táncoló lángnyelv fényébe,
izzadó falú hűs
pincékbe,
roskadó puttonyok
közé,
oda, vissza,
szédítő hőségben
Balaton hűsébe,
lángosos bódé
előtt kígyózó sorba,
az ócska, poros,
lomha vonatokra,
oda, ahol
szaloncukrot aggatnak
a karácsonyfákra,
vissza, ahová
érkezni mindig jó, oda,
ahol az öleléstől
az ember torka
elszorul
elszorul
Elvágyni onnan,
menekülni, mindig el -
a szerencsétlenebb
sorsúakat letaposók
országából,
a mindennemű
másságot elítélők
országából,
a megvert
hajléktalanok országából,
a zsarnokság, a
felszított gyűlölet
országából,
a mélyszegénység
országából,
a romos kórházak
országából,
a luxus kastélyok
országából,
a fűtött füves
stadionok országából,
az otthonaikban
halálra fagyott
magára hagyott
öregek országából,
a kiskirályok
országából,
a korrupció
országából,
a demokráciának
csúfolt
diktatúrából
EL
Hazavágyni innen,
menekülni onnan:
a mérföldek és
kilométerek között
valami valahol
elveszett.
Egyre csak kutatni
valami félig
elsorvadt gyökeret
Aki hazájában
hazátlanná lett
az mindig mindenhol
csak bujdosó
idegen lehet
2018. április 6.
Pizsama
Hetekig, hónapokig,
évekig
etetni, itatni,
mosdatni
tisztába tenni,
gyógyszert
beimádkozni
Igény szerint
félre, vagy
egyenesen beszélni
Nem létező
madarakat, kutyákat
simogatni, v
elhessegetni,
nem létező
tárgyakat eltenni,
nem elveszíteni
őket, megígérni
Minden lenyelt
falatért,
kortyért hálásnak
lenni
És végül már
együtt várni,
hogy vége legyen az
egésznek,
ne kelljen fájdalmat
okozni
öltöztetni,
mosdatni, forgatni
amikor már minden
érintés fáj
Öklendező,
elszürkült rongybaba,
Istenem, miért kell
még most is mosdatni,
félig kifordult
szemekkel, ennyi maradt,
ennyi volt az ember
Könyörgöm, hadd
menjen,
engedd végre el
Aztán csak a hörgés
fogni a hideg kék
kezet, légy erős,
megígérted
Nyirkos, tapadós
homlokot simogass
Higgy minden
lélegzetet utolsónak
Egyre ritkábbak
És nézd végig
sokadszorra,
ennyi volt, így
száll el az élet
Csukd le a szemet
Sirasd el,
de már nem fáj
neki,
Könnyebbülj meg
A lépcsőn szaladva
másnap torpanj meg:
jaj, a pizsama ujját
már megint nem
varrtam meg
Éjjelenként még
hetekig arra ébredj
a gyógyszert
beadtam-e
ma ivott e eleget?!
2018. július 12.
*
Boldog
Karácsonyt!
előbb
a rendszer roggyan,
aztán
a térd.
adja
az Isten, hogy
egyenként
bünhődjetek
az
összes
Hét krajcárért.
aztán
a térd.
2018.
december 21.
*
Ki
bűne, mondd?
Mert
a kisvasutak, stadionok,
az egész kitartott, hűséges holdudvarod
egy ország elsikkasztott jövője,
mind semmi csak,
csip-csup gyerekcsínyek,
szárad a lelketeken
ezerszer feketébb vétek
Milliók szívét, be gyűlölettel vetettétek
rettegéssel jól meg is öntöztétek
az egész kitartott, hűséges holdudvarod
egy ország elsikkasztott jövője,
mind semmi csak,
csip-csup gyerekcsínyek,
szárad a lelketeken
ezerszer feketébb vétek
Milliók szívét, be gyűlölettel vetettétek
rettegéssel jól meg is öntöztétek
Mert
ki bűne, mondd,
ha már a szülő így okítja gyermekét:
élelmesnek kell lenni,
nincs mit tenni,
hiába na, a mai világba'
arra fordulj, s úgy dörgölőzz,
ismerőshöz, komához is, okosba'
csurranjon is, cseppenjen is,
pici festék, rövid szoknya,
kicsit jobban mosolyogjál,
érted te, csak csinosba'!
ha már a szülő így okítja gyermekét:
élelmesnek kell lenni,
nincs mit tenni,
hiába na, a mai világba'
arra fordulj, s úgy dörgölőzz,
ismerőshöz, komához is, okosba'
csurranjon is, cseppenjen is,
pici festék, rövid szoknya,
kicsit jobban mosolyogjál,
érted te, csak csinosba'!
Mert
ki bűne mondd,
ha már az anya félelemre tanít:
Értem én, igazatok van,
ki kell állni az elnyomottakért,
Igen, persze, tüntetni kell,
ha másért nem, az elvekért…
De vajon akad-e majd,
aki bennünket is megvéd?
Ha te nem is félsz, vénségére
legalább anyádat nézd!
Nyugdíj előtt, ha kirúgnak,
levesembe mit hús,
zsír se marad!
Értem én, hogy menni kell,
s hogy kötelesség…
Mennék én is, ha nem félnék…
De ha mégy is, könyörgöm,
fütyülni nem kell,
fel ne ismerjenek,
az Istenért, hallgass rám,
arcodat takard el!
ha már az anya félelemre tanít:
Értem én, igazatok van,
ki kell állni az elnyomottakért,
Igen, persze, tüntetni kell,
ha másért nem, az elvekért…
De vajon akad-e majd,
aki bennünket is megvéd?
Ha te nem is félsz, vénségére
legalább anyádat nézd!
Nyugdíj előtt, ha kirúgnak,
levesembe mit hús,
zsír se marad!
Értem én, hogy menni kell,
s hogy kötelesség…
Mennék én is, ha nem félnék…
De ha mégy is, könyörgöm,
fütyülni nem kell,
fel ne ismerjenek,
az Istenért, hallgass rám,
arcodat takard el!
És
ki bűne, vajon,
ha az egyenruha hatalomtól részegít?
Féllábú hajléktalant, rugdosva,
undorral kelteni,
tolókocsistul a mínuszba
könyörtelenül lökni ki,
emberségből röhögve megbukni,
felhatalmazást, mondd,
erre ki adott neki?!
ha az egyenruha hatalomtól részegít?
Féllábú hajléktalant, rugdosva,
undorral kelteni,
tolókocsistul a mínuszba
könyörtelenül lökni ki,
emberségből röhögve megbukni,
felhatalmazást, mondd,
erre ki adott neki?!
És
ki bűne, mondd,
ha csupán csak azért, hogy
alulról is bebástyázhasd
rendszered,
milliók hazája,
már megint,
a házmesterek országává lett?!
ha csupán csak azért, hogy
alulról is bebástyázhasd
rendszered,
milliók hazája,
már megint,
a házmesterek országává lett?!
És
ki bűne mondd,
ha egy országban tömegek
éheznek?
Embereket zsák krumpliért
megvehetővé, mondd, ki tett?!
ha egy országban tömegek
éheznek?
Embereket zsák krumpliért
megvehetővé, mondd, ki tett?!
S
ha van, kiknek vétke
aljas gaztetteiteknél még nagyobb,
hát mi vagyunk azok.
Mert farkunkat behúzva,
szemlesütve,
ezt ma is, holnap is,
tűrjük,
hagyjuk.
aljas gaztetteiteknél még nagyobb,
hát mi vagyunk azok.
Mert farkunkat behúzva,
szemlesütve,
ezt ma is, holnap is,
tűrjük,
hagyjuk.
2019.
január 27.
*
*
Szálak
Annyiszor elképzelted.
No épp így nem, sohase.
Annyi sok szálon, mind, mind
végigfuttattad
Tudj' Isten miért, ez az egy,
mindig pont kimaradt!
Hitted, hogy végül lesz majd,
ki fogja a kezed,
mire végképp legyőznek,
a ráncok, a visszerek.
Hitted, együtt vénül majd,
a férfi, s a nő,
hogy nincs baj,
mi együtt nem legyőzhető.
S ki tudja, van-e még szál.
Tán mindegy is már
(Addig se fáj)
Nem azért, nem rossz ez így se.
Végtére is,
bele is fárad az ember,
ennyi sok
képzelgésbe
2019. március 12.
*
A feketék- fehérek,
s a színesek
Pörög a film
Most fekete-fehérek
Minden kép, mint
egy rég
eltemetett pofon
Mind eltapostam,
egyenként döngöltem
le,
mindet
De álmomban mégis
feltörnek,
és én egyre csak
verem szét,
a fejüket
egy franciakulcs is
megteszi,
de igazából bármi
kézbe akadó
csak végre ezer
szilánkra törjenek
csak egyszer bírjam
végleg
szétzúzni őket
Ma felgyújtom mind,
Talán holnaptól
nem gyötörnek
Megnéztem mindet, a
színeset,
nem százszor,
ezerszer,
Becéztem,
dédelgettem őket,
Etettem, nőjenek
nagyra, erősödjenek
Írják felül,
színezzék át mind,
a fekete-fehéret
Hittem, együtt
képesek rá, bármilyen
túlerőt legyőznek
Elestek mindig. Nem
százszor, ezerszer.
Megfakultak a régi
színek.
Összemosódtak,
a feketék-fehérek,
s a színesek.
Egy furcsa album
képei ők,
talán az évek,
ha,
lágyítják élüket.
2019. április 20.
*
Neki(k) még igen
Ha visszamehetnék
az időben,
megölelném azt a
kislányt,
helyettetek
Hogy érezni tudja,
mi az a szeretet
hogy el merje hinni,
hogy értse,
hogy milyen, ha
minden nap,
nemcsak szombaton,
vasárnap,
nemcsak titkon, ha
épp szabad
nemcsak pár
hónapra,
míg mindenkinek
alkalmas
Őt már nem lehet
Talán egyszer lesz
majd valaki
Talán őt még meg
tudom védeni,
Senki nem fogja
idegből verni!
Órákon át nem
fogja magát
egyedül rekedtre
üvölteni!
Ha bántaná valaki,
elmondani majd meri,
mert tudni fogja,
nem őt vádolják,
és igen, lesz!
Aki hisz neki!
Igen, neki még meg
tudom majd
mutatni, ő majd
elhiszi:
merjen majd szeretni
megéri
2019. április 20. (anya, apa)
*
*
hidden price for a smile of a child
( 'Every time you spend money, you're casting a vote for the kind of world you want' -Anna Lappe)
how many minutes is alright
to take away
from their lives
how many years
or decades
and what for
so we can see their seconds of joy
those sparkling eyes can satisfy us
to convince ourselves
our money was well traded for
for love-seeds
and for us they will grow
of course there was
some hidden price
of course you never
realized
should have been more obvious
for sure to must make you think twice:
have THEY been offered
this delicious apple
have THEY been knowing
it's real price
they would (they will)
throw up every morsel of it
as soon as they learnt
it only costs
their very life
2019. augusztus 16.
*
'doing my best' for Mother Earth too...
so that's it.
to get away,
with a 'doing my best'
hands are washed
and it's off our chest?
how could we let this happen
how can we let this happen
HOW CAN I LET THIS HAPPEN
yes, we are part of it.
I'm part of it
just as you are
But tell me one thing,
since when
a blind eye
was good enough
to justify?!
18/09/2019
*
Drága....Fiam....,
csak ízlelgetem a szót, mégis melegség járja át a szívemet. Ma úgy éreztem, írnom kell neked. Furcsa ez, hiszen még nem ismerlek sem téged, sem a testvéredet. Koszos kis arcok sanyarú sorsú tömegéből próbálom látni a ti arcotokat. Ahány másodperc, annyiféle arccal jelentek meg. Néha fekete vagy, mint a szén, hatalmas csodálkozó szemekkel. Máskor fehér a bőröd, mint a hó, és huncut a mosolyod. Van, hogy magyarul, van, hogy angolul szólsz hozzám, vagy egy teljesen idegen nyelven gügyögöd életed talán első szavait. Annyiféle arcot öltesz a fejemben, mind olyan szeretetre éhes, mind olyan kiszolgáltatott...az ember végül már nem is érti, hogyan is lehetne csak kettőtöket választani? Mi lesz a többiekkel?...Mintha ez a szomorú tömeg, mind egyetlen gyermek lenne, megannyi arccal, mind arra várva, hogy ő is tartozzon valahova.
Több, mint négy éve már, az éjszakának, amikor a reptéren a hajnali buszt várva hosszú órákon át, a mennyezetet bámulva, hirtelen megszületett egy gondolat (az sem kizárt, hogy egy gyermek is épp ebben a pillanatban született, s talán éppen te....). Ott és akkor jöttem rá, hogy persze, hogy ezt akarom, persze, hogy Téged akarlak! Kit érdekel a hús a húsomból jellegű hülye szöveg, amikor olyan sokan vagytok, akiknek nem jutott szeretet! Lehet, hogy nem az én testemben növekszel, v legalábbis nem a méhemben, hanem egy kicsivel feljebb: a szívemben. Nem kilenc hónapot várok rád, gyermekem, hanem éveket, hosszú éveket.
Szinte semmit nem tudok rólad, főleg a múltadból, de úgy sejtem nagy rá az esély, hogy már most bőven kijutott neked a nélkülözés és a szomorúság... Csak annyit tudok ígérni, mindent megpróbálok majd, hogy az életed boldogabb legyen.
Megtanulod majd mit jelent az, tartozni valahová. Egy család részének lenni. Hogy mi a jó és mi a rossz. Hogy mit jelent az, ha szeretnek. Így majd te magad is képes leszel szeretetet adni. Megtanulod majd, hogy bármi is történjék, mert sajnos néha történnek rossz, nagyon rossz dolgok, de mindig lesz, aki meghallgat, akinek a karjaiba futhatsz vigaszért.
Mégis, Gyermekem, van valami, ami borzasztó aggodalommal tölt el. Úgy tűnik, sokkal több, nagyobb és rosszabb dologtól nem tudlak majd megvédeni, mint akkor, sok évvel ezelőtt azon a padon képzeltem, amikor álmodozni kezdtem rólatok.
Akkor még sokkal reménytelibbnek tűnt a jövő. Vagy csak én voltam vak, és valamikor időközben kezdett felnyílni a szemem. Azt hiszem, én magam is változtam, és már nem tudom úgy látni a dolgokat, mint régen.
Aggódok a jövőd miatt, gyermekem. A te jövőd, és a millió másik gyermek jövője miatt. De a te jövőd a legnagyobb félelmem. Amikor már a valóságom része lesztek, nem csak az álmaimból ismerlek benneteket, két csöpp kis angyal, a szeretetem még nagyobbra nő majd, és már most a szívem szakad meg a gondolattól, mi vár rátok ebben a világban. Mivé válik addigra ez a valaha gyönyörű bolygó? Mit hagyunk belőle nektek? Mi lesz ha már nem tud adni nektek, még ivóvizet sem? Mi lesz, ha éhezni fogsz? Ha éhen halsz? Mi lesz, ha a szomjúság és éhség embertelen cselekedetekre kényszerít, a túlélés érdekében? Mi lesz, ha úgy döntesz, ember maradsz, ahogyan neveltelek, hogy soha ne bánts másokat, mi lesz, ha éppen ezért nem éled túl, mert az élet olyan kegyetlenné válik, hogy esélyed sem lesz? Mi lesz, ha mások áldozatává válsz, akik már eszüket vesztették az éhségtől és szomjúságtól? Mi lesz, ha a bolygó olyan meleg lesz, vagy olyan hideg, te, legkedvesebbem, hová rejtőzöl majd, amikor többé már nem lesz hová menekülni ezen a Földön? Mi lesz, ha neked magadnak is lesz gyermeked, de nem tudod megadni a legszükségesebbeket, és a saját kezeid között hal majd meg? MI LESZ, HA EZ A GYERMEK TE LESZEL, AZ ÉN KEZEMBEN?!
Tudom, ez mind drámaian hangzik. Mégis azt gondolom, nagy eséllyel nem a drámai a megfelelő jelző rá, inkább realista. És ez feldühít. Nagyon, nagyon feldühít, szavakkal nem is tudom leírni a dühömet. Sokszor sírok emiatt, mert úgy érzem, meg vannak kötözve a kezeim, be van tapasztva a szám. Tehetetlennek érzem magam, hiszen mi haszna, ha látom, hogy ilyenné tesszük a jövődet, de nem tudok eleget tenni, hogy megelőzzem? Mintha álmomban ordítanék, de megrekedne az üvöltésem az álom és a valóság határán, senki nem hallja...
Nem értem. Mások nem látják ugyanezeket a dolgokat? Ők nem ugyanezeket a híreket hallják? Persze, hogy nem könnyű megemészteni, hogy mi magunk okoztuk ezt a szörnyű helyzetet, ha nem is aktívan és tudatosan, de passzívan igen, az életmódunkkal.
És a hallgatásunkkal. Az elnéző, szemet hunyó viselkedésünkkel. Azzal, hogy mindig valaki másra várunk, aki majd megment bennünket, és a gyermekeinket. Hiszen mi túl kis halak vagyunk, ahhoz, hogy változtatni tudjunk. És egyébként is, mi nem vagyunk felelősek, hiszen nem a mi, hanem a kormányok kezében van a hatalom.
De ki ad nekik hatalmat? Ki hagyja, hogy megússzák ilyen hitegető politikával? Éveken át vitatkoznak és ölnek súlyos milliókat másodlagos kérdésekbe, miközben a lábunk alatt már szétesik a Föld! Az Isten szerelmére, miért engedjük, hogy hazardírozzanak a gyermekeink jövőjével? Miért nem kényszerítjük őket, hogy üres ígéretek helyett azonnal megtegyék a szükséges intézkedéseket? Tényleg csak ölbe tett kézzel állunk és nézünk? Miért vagyunk olyan vakok, hogy nem érezzük a saját hatalmunkat? Miért nem vagyunk képesek összefogni és együtt harcolni? Félünk? Mitől? Több, sokkal több okunk van félni, ha még most sem állunk ki a gyerekeinkért, a Földért! Pedig együtt még mindig lenne esélyünk, hogy visszaforgassuk az időt.
Legalábbis muszáj hinnem ebben, hogy képesek vagyunk rá.
És bármilyen kicsi esélyt is látok, de akarom, hinnem kell benne, hogy megtesszük. Érted, fiam. Sőt, remélem, hogy soha nem fogod látni ezt a levelet. Látod, én hiszek a tündérmesékben. Ahol a dolgok megváltoztathatóak a legeslegutolsó pillanatban. Ahol a jók elnyerik jutalmukat. Még mindig él bennem a remény. Sokszor olyan kicsinek és gyöngének érzem, mint egy szalmaszálat. De kapaszkodom ebbe a szalmaszálba. Talán még nem késő... Hátha te már egy más világban nősz majd fel, kisfiam. Talán a tiéd lesz az első felelős generáció. Ti már tudtok majd vigyázni erre a bolygóra, mert ti már tudni fogjátok és értékelitek, mennyit kaptok tőle, mennyire függtök tőle, mi az igazi értéke, és ti már értitek, az embereknek mindig alázatosnak kell maradnia a Természettel szemben.
És ha egy nap majd hozzám fordulsz, és azt kérdezed, mondd, Anya, nem volt nehéz, azokban az időkben? Megértetni mindenkivel, hogy elég erősek, ha összefognak? Azt gondolták, reménytelen? Voltak, akik azt gondolták, az egész csak egy túlzás és kitaláció, amiért nem érdemes feladni a kényelmüket? A barátaid és a családod, nem fordultak ellened? Nem gondolták, hogy őrült vagy? Volt, aki megfenyegetett? Nem vesztetted el a reményt te magad is? Hogyan vészelted át? Mi adott erőt, mi hajtott tovább?
És akkor majd elmondhatom nektek, koszos arcú angyalkáknak. Hogy igen, ez mind így volt. És minden volt, csak nem könnyű. De akkor sem adhattam fel, egy percre sem, harcolnom kellett tovább bármi áron.
Mert már akkor szerettelek.
2019. szeptember 16.
*
Welcome to Erdogan
’this is the beginning of a 'beautiful' friendship'
Mert ma is köztünk járnak
Kezet ráznak
Lennék mellettük légy a falon,
ha diskurálnak, hadd hallgatom:
„No komám, mi újság felétek
Mennyibe fáj mostanában
az ártatlan emberélet?
S ha gyermeké, drágább-e?
Igaz is, jól mondod
egykutya mind,
hadd hulljon a férgese
így is kell, kicsire nem adunk!
Inkább azt mondd, segítség kell-e?
Sokat, ha nem is, de tudod,
ami tőlünk telik...
Ha mi megszorulnánk, tudom,
kisegítsz ugyi te is?”
S épp oly tehetetlen,
mint légy a falon
keserű dühvel hallgatom,
imádkozom:
Istenem, csak egyszer,
csak egy napra, ha adná az ég
Lehessek
mennydörgő villámlás,
hataloméhséget elsöprő szélvész,
diktátorokat elnyelő földrengés!
Vagy lennék bár bomba, hol esznek,
az asztalon,
de jobb lennék-e akkor,
mint ők maguk, a célpontom?!
De mindegy is. Nem ez,
csak egyszerű kisember,
öklöt rázó,
de sokmillió kisember vagyok,
És remélem újat nem mondok,
tapsolni nektek
SOHA
nem fogok
Előbb nyeljen el a föld, ha számból
más hullna rátok,
mint átok
Ne bottal, de verjen bennetek
hitlerek ellen
nincsenek virágok
2019. november 7.
*
No man will ever lie to me, Daddy
Funny that, Daddy, how some of our memories
remains so clear and sharp
Though I did not record this one
in the memory book from me to you
You must had been 35 cause I was 9
We were driving off in your car
just left your girlfriend's, Kathy's house
not for your home,
but for another city
Come on, we need to hurry
it's already dark
We don't want to arrive in the
middle of the night
Cause what would Lizzy (as GF2)
would make of that
Last thing we need, from her as well,
to start suspect
It was bad enough when Liz (as GF3),
the other week,
was bringing 'my' slippers to me
The words were quicker than my thoughts:
'They aren't mine' my mouth said
Everything froze
You could touch the breath
’Whose are they then?’ her eyes grew huge,
I could not reply
I've already ran out
Trying to run away from the shame
Should have bitten off my tongue
rather than betray...
Still. Later I found out,
(though I never knew how)
but you managed to explain!
That's what I'm thinking now,
in the car. As we get further
from Kathy's home
when all the sudden I turn to you:
’Isn’t it hard to remember
what have you said here
to not mess it up,
with what have you said elsewhere?’
You thought for a second.
’No, not really. One gets used to it.
After a while.’
’Well, that might be, Daddy'
I said with a roguish smile
’But one thing I know, when I grow up,
for me, no man will ever lie,
of course, they can but try,
but good luck for them
I will not believe a word
when they speak
There is no way
I would let them make
a fool of me!
It was all long time ago, Daddy.
It took me long to understand.
They were no fools, those girlfriends.
Nor that you were that clever.
They have CHOSEN to accept
all your BS.
And that's what you used.
They could survive your lies.
But not loneliness.
10th November 2019. (apa)
*
bele is farad (kollazs v mi)
(mert ti csak azt hiszitek, hogy csak azt hittük)
.
.
Ma én leszek a gonosz
Te leszel az érthetően
könnyes szemű őz
...
Tiszta lelkiismerettel
Üvölthetem
Ha a hőtől lassan
párolgó testek
testdarabok érintkeznek
Egy egész tarisznya emlék
veszik el
És az olcsó üvegcserepet
Nézhetném minden reggel
A személyes üveg szilánkjainak
hallgatag csörömpölését
felülmúlod-e majd...
(’99)
lassan kiittál apró kis
poharadból, keserű fintor
lettem őszinte arcodon,
(’99)
És csak néha, már csak néha
jut majd eszembe, hogy
benned nem maradt semmi
belőlem, mert te csak azt hiszed,
hogy csak azt hittük,
hogy szerettük egymást
(’99)
----------------
FUSS, mert még futhatsz, hallgathatsz,
még nem látott senki, s egyedül egy
sarokban, sós könnyeiddel szépen
majd lenyeled a képet, a mérget,
s talán még elhiszed magadnak,
hogy meg sem történt mindez.
Így kellene, de mit teszel, a kezed
hová indul, őrült, a hideg kezed,
meztelen lábat miért érint meg
A szád miért nyílik- KI EZ
(’01)
Mert itt minden emlék szélét
rongyosra rágja a fájdalom
elhinni még mindig nem akarom
Lassan görnyedek a tudás alatt
Rám ömlött, mint maró sav
A testemmel védeném a múltat,
A féltve őrzött illúziókat
Halkan csöpög rájuk a sav
(’02)
Akinek csak a szemébe néznék
és eleven élő hús lenne
-
Minden, ami nem lesz
más, csak emlék
(Emlék, ami körbefonja,
átöleli életem
Emlék, ami csendesen
porosodik majd apró
szobád eldugott polcain)
(’03)
én voltam, nem láttad?!
....
Már nem fáj.
A semmi szélén, a minden végén
már semmi nem fáj
Itt már csak bambán nézünk,
Szédülünk
Itt már csak megszokásból pereg
arcunkon a könny
Sósan csordul szájsarkainkba
a közöny
(’03)
-----------------------
Itt vagyok. Veletek. Köztetek.
Felkelek, élek, eszek,
Lefekszem, elalszom, élek.
Leiszom magam, megalázkodok, kifordulok
Kijózanodom, rám néz a szégyen
és kiröhög.
Élek.
De miért? Minek? Kinek?
Kiért vonszolom fagyott szárnyaim
bűzös pocsolyákon át,
Kiért nyelem a falatot
Kiért nevetek veletek,
Amikor majd megfulladok,
úgy fáj, hogy
nem elegen
nem elég erősen
elmúlik, érzem
(’04.)
---------------
Nem hiszek
Nem érzek
Nem bízok
Nem sírok
Túlélek mindent
Nem vágod
Köpök rá
SOHA TÖBBET
Senkiért
Nem fájok
(’05)
---------------
Hogy
magukhoz rántsanak
-és én közben a szemükben
lássam azt a másikat-
(’05)
-------------------
Mese volt
Szép volt
Lehet, hogy igaz sem volt
De tudod, néha egy-egy
pillanatra bármi szépet
elhiszek,
amit tudom, hogy nem szabad,
mert csak bennem játszik a képzelet,
de csak egy ilyen percért
inkább adnám az életemet
És tudom, hogy elillan,
tudom, hogy álom
minden képzelt-koldult
boldogságom,
de ha éreznéd a pillanat ízét,
ha hallanád szárnysuhogásom
meséjét,
értenéd, miért vállalom,
bármennyire is fájjon
a porba hullani
vérző sebekkel
szárnyszegetten –
de repültem:
volt miért élnem,
van mire emlékeznem
(’06)
Menekülök a metsző magányból
Szeretetet koldulok – ágyékból
(’06)
----------------------
Csendben bújik meg,
s ha sétálni indulok,
hajam közé szökik,
A tarkómban bizsereg
Néha már nyugodt vagyok,
Nem gondolkodom, nem félek
Eszem és iszom
Csak nem élek
De kegyetlen, nem enged,
Váratlanul ugrik elém
Élőt keres halott szemek mélyén
Újra és újra felvillan
Ártatlan napsugárban
Szivárványban
Vízcsillogásban
Minden meghajló fűszálban
Minden felröppenő labdában
Minden mosolyban
Csepp katicabogárban
Virágok illatában
Gyermekkacagásban
Ott van a korty tejben, a falat kenyérben,
Minden lélegzetvételnyi levegőben
Ott lapul és halkan suttog a fülemben,
Emlékszel kedves? Voltál boldog is,
Emlékszel?
Emlékszel, ahogy fogta a kezedet, ahogy pörögtetek,
Két világ határán, már majdnem elrepültetek,
boldogság-tánc,
Körülöttetek tűznyelvek
És milyen igaz volt, milyen végtelen pillanat
Öröknek hitted, hisz szemében,
Mint tükörben láttad önmagad
.....
Mert végtelen pillanatot ezután
Már másban kell keresnem-keresned
Istenem, miért engedted?!
('07)
Nem akarom érteni, hogy
mért épp ma hajnalban
szakad meg a szívem
Milyen furcsa voltál ma
milyen szabad -
és idegen.
Magadhoz ölelsz
de karjaid közt már érzem,
ahogy percről percre
szökik ki belőled minden,
ami voltunk, voltam:
az emlékem
(’10)
Talán a hajnal
Talán az agyam
Hasad
Ne érj hozzám
Eljött a holnap
(’14)
Mert nem tudtam róla, hogy halkan
átcsúsztam a Múltba
('16)
De amúgy kösz, igen, jól vagyok,
csak néha szeretnélek leköpni,
mert nem is sejted, hányszor
öltél meg, és mindig egyre
jobban, és hogy tudd, ezért
gyűlöllek, jobban, mint
leírni lehet
De amúgy igen, kösz jól vagyok,
csak néha tudod besurran
valami nyitva hagyott, rég
elfelejtett ajtón
valami láthatatlan düh
És annyi év után néha mégis
újra leteper
És én csak fekszem meggyalázva
MERT NEM ÉRTEM
a szemem mitől csorog
De amúgy kösz, igen, jól vagyok.
(’16)
----------------------
Remélem érez majd ő is
a szíve tájékán
legalább olyan meleget
Amikor majd neki mutatod
a Szabadság-szobrot
meg a Gellért-hegyet
(’16)
Ha kell, mindennap kiírlak:
majdcsak elfogysz, majdcsak elkopsz.
Füstkarikákon át kifújlak,
Poharak aljáról rosszullétig kiiszlak,
Könnyítek magamon és lehúzlak -
(’16)
Láthatatlan lépcső-szobor. Cigizel.
Jobb, ha megszoklak tán.
Vagy is, nem is. Voltál is, nem is.
Egy másik életben talán majd
én leszek az,
akit keresel
Vagy ha mégsem,
Talán majd igazából is megértem
Ott tudom majd, hogyan kell
elengednem
Ahogyan illik, szépen, csendben
(’17)
De egyszer majd elapad,
elmúlik a hiány,
Egyszer majd nem fáj már,
amikor a repülő dobban
Mert nem jelentesz egyet majd,
ezzel a várossal
Ahogyan benned sem rezdül már
régen semmi
Ha feletted egy repülő
az eget szeli -
(’17)
és igazából tényleg
mindegyis
Inkább csak, hogy messzire
hajítottad-e könyvestől?
az életedből azt a fejezetet?
Inkább csak, hogy az emlék,
ha marad (?), hol marad meg
Kukában-e, vagy szív felett?
(’17)
------------------------
Végtére is,
bele is fárad az ember,
ennyi sok
képzelgésbe
(’19)
*
akiknek nem inge - szerepek
a kimondatlan szavak
leghangosabban mindig ők ordítanak
hányszor hittem nekik,
hogy ők a legigazabbak
és ti meg főleg. magatoknak,
mindig lelkesen hittetek,
hogy a félrebeszélő száj
pont elég álarc
s hogy maradok vak,
hogy valóban nem látom meg
az üvöltő üres sorokat,
ha épp nem alkalmas,
ha épp nem praktikus,
és amúgy is túl bonyolult az egész
na meg veszélyes
és jobb lesz így
mindenkinek,
és milyen szerencse,
hogy ti meg ilyen erősek,
mert hisz' én mindig milyen gyenge,
és elhiszitek mindig, hogy
mekkora rohadt nagy hősök
vagytok és voltatok
ó, és már megint milyen szuperül
megóvtatok,
hisz sehol egy könny,
minden remek és
ma sem sérült senki
csudajó, hogy megint rutinosan
ki nem mondtátok,
hiszen én olyan gyenge,
(és hogyan is vennétek észre,
hogy nemcsak nektek van
álarcotok)
és mesés,
hogy megint mindenkinek
ilyen jól megy
ez a szerep
de ijedelemre nincsen ok,
maradok vak
nincsenek új
szerepek
sőt talán már nem is azok
nem hallok
semmi kimondatlant.
soha. mert
már rég nem is akarok.
2020. január 13.
*
not you
had you been flowers,
i would rather pick
any stinging nettle
but you
still. dont worry. im grateful
as i ought to be
as one day i will learn
to miss you
or more the loving flower
i never had
cause you never
even tried to be
2019. januar 21. (anya)
*
Én vagyok
Annyi régi versből,
21 év után, ha...
Végre már meg merem hallani,
Mit írtam akkor a papírra:
"és nem kell szólnod,
hogy szeressenek"
Hogy a kockás papírra
rosszul írtam
Mert az első, akinek nem szóltam,
akinek a legjobban kellett volna,
én voltam
Mert én vagyok, a tükörben,
akinek kinyögni
még mindig nem bírom
Akárhányszor is próbálom,
És végül már a tekintetem
sem állom
Lassan szorulni kezd a torkom Lassan szorulni kezd
a torkom
Hogy a "falakat feketére
festő kéz", nem másé volt,
S a kéz most is fest
És én vagyok az,
mindig is én voltam,
Aki fogja az ecsetet
S ha 21 év múlva,
ha még itt leszek,
hogy akkor visszanézve
mit látok majd
Ahhoz most keverem
a színeket
2020. július 19.
*
az ezüstlánc súlya
Az alkalomra már nem emlékszem
Talán 18 vagyok. De lehet, hogy ballagok.
Gyere lányom, ha már annyira az ezüst a kedvenced,
Megyünk az üzletbe: választhatsz egyet.
A sok tálcát egyre csak halmozzák
Vörös bársonyok közt
Hidegen csillog az ezüst
Hogy igazán nem tetszik egyik se,
mondani dehogyis merem!
Ezüst persze... csak mind olyan...
semmilyen....
Látom, fogytán a türelmed.
„Na, hát ennyi közül,
csak találsz már egyet!”
Igaz is, hát legyen, bökök egy sodortra
mert valóban, a minta mindegy is,
Tőled, az Apámtól kapom!
Csak ez, ami számít.
Míg az övet kötöm be,
felém fordulsz, a kocsiban:
„Hogy tőlem kaptad...
Erzsinek nem fontos tudnia”
Egy ugye értjük egymást kacsintás
És fordul a kulcs, nyomod a gázt.
Értjük igen,
hát hogy is ne értenénk.
Fojt már a lánc.
Csak pár gramm,
mégis mily nehéz.
Pár év múlva, a zálogházban,
ha nem vennék be
fizetnék
2020. szeptember 22.
*
A kulcs
És végre rájössz majd,
a titok az: hogy
nincs titok.
Üresen tátong a kincsesláda,
sehol egy kopott varázspálca,
bizony, még ennyi se.
Pedig ugye, mennyi világot bejártál,
Mindenik kicsi kulcsocskáért
alkudtál, koldultál,
mennyekből poklokra,
pokolból mennybe szálltál...
Annyi sok nehéz batyuval hátadon,
a zsinór már úgy vágta szárnyadat!
Sokszor végre könnyed buggyant
Le kellett ereszkedj
zsákod száját oldani,
a sok súlyos kő között,
válogass, rendezkedj
Egy-kettőt hagyj hátra,
könnyítsd meg terhedet
Az út porában nem vész az el, ne félj
egy vándornak épp zsámoly lesz, úgy lehet.
S lám, végtére hogy megzsugorodott az a zsák,
le is csiszolódtak tán,
a megmaradt kövek
nem venni már úgy ki,
az élüket.
Már nem úgy fájnak
húsba már nem vágnak.
S a szárnyadon a hegek
már ezeket se rejted
Mind egy-egy történet,
eleven bizonyság:
képes voltál, vagy, leszel.
Túlélted.
És most itt állsz,
meredten bámulod a kongó
ládafeneket
Sír az egyik szemed most is
De a másik,
azért az nevet.
2020. november 30.
És végre rájössz majd,
a titok az: hogy
nincs titok.
Üresen tátong a kincsesláda,
sehol egy kopott varázspálca,
bizony, még ennyi se.
Pedig ugye, mennyi világot bejártál,
Mindenik kicsi kulcsocskáért
alkudtál, koldultál,
mennyekből poklokra,
pokolból mennybe szálltál...
Annyi sok nehéz batyuval hátadon,
a zsinór már úgy vágta szárnyadat!
Sokszor végre könnyed buggyant
Le kellett ereszkedj
zsákod száját oldani,
a sok súlyos kő között,
válogass, rendezkedj
Egy-kettőt hagyj hátra,
könnyítsd meg terhedet
Az út porában nem vész az el, ne félj
egy vándornak épp zsámoly lesz, úgy lehet.
S lám, végtére hogy megzsugorodott az a zsák,
le is csiszolódtak tán,
a megmaradt kövek
nem venni már úgy ki,
az élüket.
Már nem úgy fájnak
húsba már nem vágnak.
S a szárnyadon a hegek
már ezeket se rejted
Mind egy-egy történet,
eleven bizonyság:
képes voltál, vagy, leszel.
Túlélted.
És most itt állsz,
meredten bámulod a kongó
ládafeneket
Sír az egyik szemed most is
De a másik,
azért az nevet.
2020. november 30.
*
Tükrök
Arcod minden szegletét
feltérképezni igyekvő ujjbegyek
Éhező receptorok
Emlék morzsákat gyűjtenek
A mutatóujj most megtorpan,
homlokod közepén
mohón keres,
egy jelet
Talán egy kódot, titkosat.
Egy szót legalább,
évtizedek óta elrejtett
üzenetet
Bármit, hogy felismerjelek
hogy ez egyszer most más lesz
hogy ez az ölelés igazibb
Ebben még lehet több,
Mint a sorban egy sokadik
ócska kis jó veled.
Egy pillanatra mégis ijesztő.
Hisz nincsen jel,
nincsen üzenet
mint eddig már annyiszor
talán most is csak tévedek
De nézd, valami mozdul.
A homlokodon
egy ujj, egy kéz, az én kezem
ír valamit
talán rajzol
Talán most elég lassan.
Átgondol minden betűt, ékezetet.
Most figyel a szemed tükrére.
Megpihen, már tud.
Várni már megtanult.
Míg a te kezed mozdul
míg a homlokomon
elindul
2021. január 31.
*
Dear Little Self,
only if i could tell you,
how much you need to learn
only if i could make the road
laying ahead of you,
just a tiny bit easier
only if i could make you believe (now!)
and not three, four decades later
that you are imperfectly perfect
as you are
so pay attention only on those,
who let you shine
and that you must never waste time
to squeeze into some ordinary box
just to please those,
who can not see your uniqueness
in their language love does not mean
appreciating values
but "trying to accept"
what's more, even to bend you!
for your sake, cant you see?!
so at last you would get some sense
and stop being
too sensitive, too stubborn
too worrying, too much of a fighter
too feminine, too masculine
too depending, too independent
or just too much of a human...
so at last you can be changed by them
little by little
without noticing much,
just getting used to it
boiling like a frog
its not too good,
but hey, you still bear it...
NO!!!!
No, Little One, you must learn it now
to recognize,
if something doesn't feel good,
you can always say no
you must dare to say no!
you must learn to get judgements,
you must dare to ignore.
and your limits.
them you must never lower
just to settle for acceptance!
cause those
who would let you sell your soul
just to fit
(so than they can be proud)
no, those are not your people, Little One,
you must learn to let them go.
cause you are not a doll,
to fulfill anybody's dream
you are not a toy to bend,
to please others in any way
but most of all,
you must remember
if you want people to see:
you are worth to be loved,
in this religion,
the first follower,
YOU MUST BE
20th of May, 2021
Kedves Kicsi Én,
bárcsak elmondhatnám,
milyen sokat kell még tanulnod,
bárcsak könnyíthetnék csak egy kicsit is,
az előtted lévő úton...
bárcsak el tudnám hitetni veled
(még most, amíg még kicsi lány vagy,
és nem majd 3 vagy 4 évtizeddel később),
hogy éppen úgy vagy tökéletlenül tökéletes,
ahogyan vagy, aki vagy.
Hogy csak azokra fordíts majd figyelmet,
akik ragyogni engednek.
Hogy akadnak majd, akik megpróbálnak holmi standard méretű skatulyákba gyömöszölni,
csak hogy jobban mutass mások előtt, de te rájuk sohase vesztegess időt. Mások előtt, akik nem látják, hogy éppen az egyediség, az, ami szép.
Az ő szótárukban a szeretet nem azt jelenti, hogy éppen az értékeidet felismerve, becsülve, épp ezért szeressenek. Nem, ők elfogadni próbálnak. "Még ilyennek is."
És nem is értik a különbséget.
Mi több, ők majd hajlítgatnának, formálnának.
És, igazán, mindent a te érdekedben, hát hogy is nem látod, kis buta?!
Hogy végre valahára te is lásd be,
semmi másnak nincs értelme,
És ne légy többé ennyire
túl érzékeny, túl makacs,
túl aggódó,
túl sok szívügyért harcoló,
túl nőies, túl férfias,
túl gyerekes, túl öreges,
másoktól túlságosan függő,
és legfőképp ne légy túlságosan
önálló és független,
no és főleg ne légy már ennyire
kibírhatatlanul ember(i)!
Hogy mindent megtesznek majd, hogy végre megváltoztathatnának,
hogy végre "megjavíthatnának", szépen lassan, lépésről lépésre, megtanulod majd végre hogy járja, az illemet, és nem kell félned, hisz' szinte észre sem veszed,
megszokod majd, mint a béka, a lassan forró vizet... Persze talán egy picit kellemetlen,
de azért éppen kibírni ki lehet!
NEM!!!!!
Nem, Kicsi Én, és most figyelj, mert most kell megtanuld,
még gyermekként, felismerni, ha valami rossz érzést okoz, nemet mondanod mindig szabad.
Nemet mondani muszáj, hogy merj!
Ítéleteket elfogadni, muszáj, hogy megtanulj, de ha kell, kukába is tudd dobni rögvest, ami nem emel, ne cipeld, engedd el.
És a határaidról.
Soha, de soha nem szabad leengedned őket, csak azért, hogy valahogy elfogadjanak!
Mert azok, akik ily olcsón áruba bocsátják a lelkedet, csak hogy miattad végre, végre már ne szégyenkezzenek, nem, Kicsi Én, bárhogy is fájjon majd, te nem őket keresed.
Mert te nem egy játékbaba vagy, beteljesítendő bárki álmát,
nem egy hajlítható játékszer, hogy mások örömét kiszolgáld...
És legfőképp, soha ne feledd,
ahhoz, hogy igazán higgyenek neked:
a szeretetre méltó vagy,
ebben a vallásban az első
és leghűségesebb apostol
légy mindig
te magad
2021. május 20.
*
Ahogyan nevetni tud
Egyszer megkérdezték tőlem,
sok-sok éve már:
„Az anyukádban, mondd,
a legjobban mit szeretsz?”
Pár percig csak néztem bután,
micsoda idétlen kérdés!
Mit szeretnék? „Hát hogy az anyám!
Hogy feltétel nélkül szeret!”
Éreztem, megbuktam,
a válasz nem felelt meg.
Dühös voltam,
szégyenemben vörös.
A kettőnk dolgát mit tudhatja ez?
Hisz' csak egy idegen!
Mit tudja ő, a sok ordítást,
bánatot, könnyeket!
Mi köze hozzá…
Na, mert ők aztán
egy mintacsalád!
Mindegy, örüljön, ha egy
ilyen kérdésre ő gondolkodás nélkül
tudja a feleletet!
És biztosan tudja is…
És rajtam kívül mindenki…
-Mi meg épp aznap is,
jól megszokottan,
csak kiabáltunk a telefonban-
Akkor éjjel soká forgolódtam,
a kérdés fojtott,
a mellkasom nyomta,
egyre jobban
De a reggel más volt
Könnyű és tiszta
Egy messziről jött napsugár
simította arcom.
És a lépcsőn már
le kellett szaladnom!
Hogy a reggeli fölött,
két falat között,
és tényleg, annyira mellékesen
épp csak megemlítsem:
„Ahogyan nevetni tud.
A legjobban azt szeretem.”
Hogy értette-e, felelt-e,
már nem emlékszem.
Már nem volt fontos.
Nekem nem.
Pár napja ez a kép villant be újra.
Mint azóta már annyiszor,
amikor nevetni látlak.
Nevetni… Ugyan, hogyan is
írhatná le ez az egy szó,
Azt a lassan bugyborékolva induló,
Egy elvetélt próbálkozásként
szájat befogó,
-elvetélt, hiszen igazából
eleve nevetni,
torkaszakadtából hahotázni akaró-
Toporzékoló, térdet csapkodó,
Kifulladásig dülöngélve
Könnyezve kacagó
Röhejesen ragályos, pedig
mindig csak egy szikrából
kibuggyanó mozdulatsor
Nevetni… még soha senkit
nem láttam úgy nevetni, mint
téged, az anyámat.
Olyan gyönyörűen csúnyán,
Olyan tökéletesen megfeledkezve
a világról, és elveszve a pillanatban.
Nevetni a semmin.
Nevetni, mert nevettetni akarni,
fáradhatatlanul, idegesítően
és lerázhatatlanul,
Hogy végül a konokul összezárt
és lebiggyesztett makacs gyerekszáj
is mosolyba rándul,
Mert nem lehet tenni ellene,
Mert nincs ellenszer, ellened,
Mert nincs az a kitartó düh,
amit ne győznél le-
amikor nevetsz
S ezért én hogy irigyellek
S a szemeid körül, a ráncok,
Ha tudnád, hogy ők
Mind gyémántok,
Mert egytől-egyig egy tanmese,
Életre szóló ajándék,
Hamuba sült pogácsa,
Élet-víz a hosszú útra,
Mindent gyógyító varázspálca.
És a tükörből nézlek,
veled nevetek.
Mert veled nem nevetni,
hát azt nem lehet.
És belesajdul a szívem,
mennyit bántottuk,
bántjuk egymást még mindig
egy utolsó szóért, bármiért,
egy csakazértisért!
És milyen értelmetlenül,
amikor lehetne így is…
Amikor ki tudja, meddig lehet-
nézlek a tükörből
veled nevetek.
Mert egy kicsit megtanultam tőled
toporzékolva kacagni ki az Életet
S csak magamban gondolom halkan:
„Istenem, a nevetését,
tőlem ne sajnáld el,
ugye, ugye még sokág,
ugye még nagyon sokáig
itt nevet??”
2021. szeptember 25.
*
