-1998-

Olyan volt, mint egy üveggolyó,

Teli kék kövekkel.

A kövekben emberekkel.

Ők néha sírtak, néha nevettek,

De nem tudták, hogy az üveggolyón

kívül mi lehet.

Összetörted. 

Szilánkokra törtek a kis kék kövek,

Féltek, és sírtak az emberek.

Megfeketedett az üveg,

Ma már nem tudja senki, hogy 

létezett.

/1998./

*

Amikor még csak lentről nézed a világot,

És felfelé nőnek az emberek –úgy látod-

Nem értik

Furcsa játékaid.

Elesel és nevetnek rajtad.

Mit gondol egy kisgyermek

Lehet, hogy vannak, akik értenek.

„A boldog család.”

Nem tudom milyen –

Nem emlékszem

/1998./

*

A tükörkép megremeg

Szilánkokra hullik az üveg.

Nyöszörögnek az üvegcserepek

De a kínjukat senki sem hallja meg.

A múltkor is meghalt a jó a filmben

Nem akarom tudni, de elmúlt a Minden.

Didereg a hideg a vízben.

Csak vagyok és nézem.

Lecsöppen a Nap és félünk.

Hogy mi lesz a holnapunk, ha még élünk.

/1998. október/

*

Kicsit furcsa, hogy ülök itt ebben a

valós-valótlan világban

És mindenféle gondolatok törnek rám

Félek tőlük. Mert nem tudom melyik

oldalról jönnek

(Avas szaloncukrok és kopott díszek

nagymamák műanyag karácsonyfájáról.

Öreg temető, megzöldült kövekkel.

Lehet, hogy csak álom volt,

Mert azóta sem találom.

Régi könyvek a padlás illatával

Társasjátékok, amiket egyedül játszottam)

Én magányos-zsúfolt világom.

Én szeretett-gyűlölt világom.

Én ellenség-barát világom.

Én háború-béke világom.

Csak létezem és játszom.

/1998. október/

*

Vajon megéri-e tükörbe

nézni, újra és újra ráncosodó

arcot, poharak alját,

vonatok fényét, vodkákat,

párás szemüvegen át

látni a szemet, amint

elhomályosul, füstölgő

cigarettát, kezet, ami

fojtásra szorul, gyertyát,

ami utolsót lobban,

farkast, ami nőstényt

akar, üvöltünk

fájdalmunkban, bénuló

embert, sikoltó asszonyt,

ha elvetél, vérben úszó

fegyvert, ha a Nap

nyugodni tér, csak

karcolás

/1998. december/ (g)

*

-1999-

A gyengeség jelei

mutatkoznak

És félek magamtól

Zavarodott szemeim

előtt füst

A bizonytalanság

üresen olcsó mámorában

Látom magunkat

mint gyertyalángot

És lehet, hogy minden

hiába volt

Holnap halált hoznak

szürke angyalok

(Gyertyákat oltogatnak)

/1999. január / (g)

*

Anya és én

Ülünk egymással szemben

A hidegben

Kenyér a kezünkben

A gyertya lángja visszatükröződik

A szemünkben

(Apa most sincs itt)

Még kicsi vagyok

Még nyitott szemmel is szépet látok

/1999. január / (anya)

*

És hazugság az egész

És most is hazudok

Magamnak

Írok-

Hazudok

Hazudni szeretnék?

Hazudni akarok?

Hazudni próbálok

Talán keresek valami hazug szitákon

átcseppenő igazságot

(őszinte hazugságot?)

/1999. január/

*

És ott voltam

És te is

És először csak furcsa

Volt a játék, amit játszottunk

Aztán már fájt

A játék, amit játszottál

És te is tudtad

Te is érezted

Hogy mennyire függök tőled

Tudtad, hogy a végén melyikünk nyer

Tudtad, hogy most a macskák

Gyöngébbek, mint az egerek

Tudtad, hogy egy „vigyorgó-erdei-manó”

Ott és akkor nem győzheti le az egeret

És tényleg

/1999.január/ (g)

*

Gyűlölni próbállak

Lehet, hogy sikerült tőből elrothasztanunk

a virágokat

Néha talán még éreztük is a rothadó

szagukat

De mire észbe kaptunk, már csak a trágya

maradt

?

Most itt állunk

És turkálunk benne

Virágszirmokat keresve

/1999. február 1./ (g)

*

Ennyi?

Igen

És a döglött madarak

rángatózása az utcán

vagy a fejemben

Én nem tudom őket

sajnálni

Csikkek a pocsolyában

Mint pupillák

Nem látom a fényüket

Ők talán nem őrültek?

Ettől féltél azon a kövön

Ettől is

Én is

/1999. február 2./ (g)

*

Két képzelt riport között

egy szünetben

Megsúgod halkan nekem

„már nem szeretlek”

És most hirtelen nem

is tudom

Nem is akarom

Szerettelek-e, valaha,

„kedvesem”?

Hazug nyugodtsággal

hallgatom szavaid

Várod a hatást

Csak nézem ahogy a szádba

lóg egy hajszál

A kezem még nem érti, amit

a fülemnek mondtál

Majdnem elindul, hogy

hajszálakat tegyen helyükre

Észbe kap

Lassan zsibbad

De hiszen mind a ketten

éreztük, amikor a törés

szaga elúszott előttünk a

levegőben

Megrezzenő orrcimpáink

elcsodálkoztak, hogy

mi ez az új illat

Könnyed sóhajjal

beszippantottad

És most boldog vagy

Ne mondd, hogy nem tudtad

/1999. február 8./ (g)

*

Ma nem lehet

Tegnap

Holnap

Időn kívül

Robbantani

Atombombákat

Szórni szerteszéjjel

A világban

Miniatűr forgószelek

Hidegen őszinte

Szemekben

Szemedben

Lángoló hópelyhek

Égetik bőrömet

Esőcseppek vagy könnyek

Csorognak szájsarkaimba

Sós íz

Lassan jóllakom az

elégedetten mosolygó

arcok látványával

De fintorogni kezdenek

Hatni kezd a jól adagolt

méreg az egész emberiségnek

Ugye, azért először mindenkinek

tetszett?

Csak nevetni tudok

Mert ti még mindig nem értitek

A lényeget

Azt, hogy holnap közérdekű

okokból itt mindennek vége lesz

/1999. február 8./ (g)

*

Eljátszuk új szerepekkel

Az egészet

A születéstől kezdve játsszuk el!

Te is ott leszel

Tudom, hogy emlékszel

Nem fáj annyira

Mint gondolod

Mint akarod

Talán

A gomolygó hózivatarokon

keresztül

Szemünkbe csapják az életet

Nesze, baszd meg

Füstölgő szobákon keresztül

ránk virrad

a hajnal

Ma én leszek a gonosz

Te leszel az érthetően

könnyes szemű őz

Az ütőerekkel szemben

feküdni az országúton

Miért ne lenne ott jó nekem

Tiszta lelkiismerettel

Üvölthetem

Ha a hőtől lassan

párolgó testek

testdarabok érintkeznek

Egy egész tarisznya emlék

veszik el

És az olcsó üvegcserepet

Nézhetném minden reggel

A személyes üveg szilánkjainak

hallgatag csörömpölését

felülmúlod-e majd

Imára kulcsolt kezekkel

Szent ereklyékre

Sáros havat rugdosok

Táncoljatok

Felszentelt angyalok

/1999. február/ (g)

*

Az emberek

Végigmérnek

Megvetnek

Gyűlölnek

Mert bolondot ritkán látnak

Mert őrültet ritkán látnak

Néha sajnálnak

Kihasználnak

Mit bámulnak

Hagyjanak

Azt hiszik jobban

Tudnak gyűlölni

mint én magamat

Megtettem

Mert magamra hagytál

És most üres vagyok

A mocsár közepéből utánad kiáltok

Te csak állsz és mosolyogsz

Gondolkozni sem akarok

/1999. február 29./ (g)

*

És a bűneim

olyan istentelenek,

Hogy érzem, ha

nem kaparjátok

ki a hazug szemeimet,

elvérzek

Ha még egyszer

tükörbe kell

néznem,

És a pupilláimon

átfolyó megvetés

mélyen a szemembe

néz,

Haljanak meg a tükrök,

Apró üvegcserepekké

porladjanak,

A szilánkokon vigyorgó

pupillák táncoljanak körbe,

Vágják ki a bűnben úszó

szemem,

a fertőzött szívem,

hogy végre, végre,

őszintén üvöltve

elvérezhessen

/1999. március/

*

(--------

És szomorú látni,

hogy úgy szivárgunk lassan a

földbe, mint az olvadó hó)

/1999./

*

A Nato gyermekei és Milosevic

gyermekei együtt temetnek

virágokat homokba.

Könnytelen szertartás

mert ott nyugszik (öngyilkos lett)

a béke.

Bombákat kap koszorúnak.

Ki fogja megsiratni?

Ki merné kézenfogni, hogy

vezeti, ha feltámad?

/1999. március/

*

A szálkák

gerendákká dagadnak

keresztet formáznak

a vállamra másznak,

hogy húzzanak, gyötörjenek

el ne felejtsem a bűneimet

a húsomba marnak

csimpaszkodnak

apró kis cafatokra testet, élőt

tépnek szét, hogy áldozatul

istenük elé vigyék,

hogy újra és újra meggyalázza.,

Szálkákat rejtsen a fertőzött húsba

/1999. április/

*

Mit várok tőled, mit várok

halványmosolyú arctól, ami

esőfüggönyön keresztül kísért

és emlékeztet, furcsa, őrült,

kiszámítható és kiszámíthatatlan

embereket, hogy eltűntek

bizonyos kávéillatok

és ízek, hogy a tánc néha

veszélyes, hogy néha szomorú,

néha haláltánc lehet, hogy

mikor felejthetek végre őrült

fényeket, szemekben, miért

félek attól, hogy eltűnnek,

lassan kiittál apró kis

poharadból, keserű fintor

lettem őszinte arcodon,

gyűlöletet próbálok kipréselni

szavakból, de még mindig nem megy

mi lesz ebből

mi lehet

/1999. április/ (g)

*

Tomboló tömeg

Lent taposnak,

Mint férget

Néha a szélén ülök

Sírok és nézek

Izzadó testek

Izzadó falak

Cigaretta remegő kézben

Füst száll fel előttem

(Valahol, valamikor

Kéz remeg,

De ezt felejtsük el

Egészen)

Bemegyek újra

Mint mély vízbe

Nem ment ki senki

Kívülről nézi

Mindenki, hogy meghalok

És aki régen ismert,

Talán szeretett,

Most az is idegen lesz.

/1999. április 29./ (g)

*

És most sötét

És most éjszaka

És most nyitva ablak

Szomszédban ugat kutya, és

tizenegyet szól a kakukkos óra

és behallatszik sötét folyosóról

apró kis szobámba az esti film hangja

És most sok-sok verset olvasok

Könyvben lapozgatok

Mohó vagyok

Mindbe beleharapok

És most itt ülök

És hülyeségeken töröm

a fejem, mert nem kellene,

hogy szemembe

beszaladjanak a régvolt

idők, ma már csak emlékként

őrizendők

És most is átkozlak,

De áldás ez rút szavakkal,

És most is áldozom neked,

De büszke vagy, nem kéred

Pedig én elkentem a

Falon egy szúnyogot

És ki is folyt a vére ott

És az én vérem volt

Az ő testnedve,

Mert éhezett szegény,

Hát adtam az enyém-

ből neki

Enni

És most megöltem

És neked adom a

Döglött-félszárnyú

vérszívót,

Benne a véremmel,

Hozzá a lelkemmel

Egy kegyetlen Istennek,

Neked

Áldozok

/1999. május/ (g)

*

I.

Éhezem.

Adj ennem!

Csak egy falatot adj,

Csak hogy kóstoljalak.

II.

Éhezem.

Adj ennem.

Engedd, hogy faljalak,

hogy éhen ne haljak.

III.

Éhezem.

Adj ennem! Önmagad.

Én meg hálából majd

megírom, feláldoztad magad.

/1999. június 15./ (g)

*

Hát jó.

Úgyis ez lesz.

Holnap én erre megyek,

Te arra.

Nem nézhetek többet jobbra,

Te meg balra.

Menj előre!

Te nem fordulsz hátra,

Ha hátadba marnak

Szúró-szemek,

Én lassan majd lesüllyedek,

Állat leszek,

Virágokban fetrengek,

És nem fogok szórni rájuk könnyeket.

/1999. június 16./ (g)

*

Soha senkit úgy nem gyűlöltem,

mint tegnap őt a tónál:

Riherongy

Vastag a bőre

Csak álltam,

És néztem bele a szemébe,

Hogy átadjak neki

mindent, amit érzek

Hogy nézzem, ahogy

leroskad a súly alatt,

összezsugorodik és legurul a parton,

hogy ott egy nagyot csobbanjon,

És akkor már szabad lesz

kacagnom, kacagnom

Mert rajtad már soha nem nő virág

/1999. június 20./

*

Hát nem értitek, hogy azt kell

mondanotok, amit hallani

akarnak

?

Azt kell játszanotok, amit

látni akarnak

azt kell éreznetek, amit

ők mondanak

Mert mindenki csak rab ebben a börtönben

amit magunknak építettünk

Itt, ahol a rácsok még mindig

nagyon hidegen érintik a bőrt

Itt, ahol azzal telnek a napok,

Hogy mindenki keresi azt,

amiről tudja, hogy hol van,

Hogy közben könnytől maszatos arccal emlékeket majszolunk,

Mert azt még szabad, talán, ha nem látja senki

és titokban nyeljük csak a fojtós falatokat,

És félek, és undorodok,

Mert volt időm rájönni,

Hogy ugyanez lesz holnap!

/1999. június/

*

Add el magad!

Legyél élőhalott,

akit magával visz az ár,

Legyél érzéketlen, közömbös

élőhalott, aki könnyen kiszámítható,

és akit már az sem érdekel,

ha eladó

Adj el mindent!

A tested, a ruhád, az arcod,

a kezed, a szemed, a hajad,

a májad, a gondolataidat,

amik az eladó fejedben

vonaglanak

/1999. július 12./

*

szélben és esőben

konzerven és talált kenyéren

rengeteg szeretettel magam körül

sárban mezítláb

fölháborítva, megbotránkoztatva az

embereket

koszosan, hideg sátrakban

egy hétig élve

a halálból jöttem,hogy

kipróbáljam egy hétre

a testvéreim

mind-

mind a kezem fogja és vezet

vigyáz rám

ha éhes vagyok, adnak

ha fázom betakarnak

(és nem kell szólnom, hogy

szeressenek)

lassan szédülök

homályos üvegen keresztül nézem

a füvet, a földet

sátorba zuhanok

Kijövök vezetnek, már kézen fogva

Most kézen fogva

Talán kézen fogva (egy ideig)

(várok egy levelet)

/1999. július 19./ (n)

*

(----

De mindig feltámadtam,

Mert én a hitetlen, mint pogány kísértet

Hozzád visszaszöktem

Álmodban

A szemedet felnyitottam

A pupilládon át beugrottam

a könnyzacskóidat belülről rugdostam

De te nem érezted, és mégis sírt

az egyik szemed,

Aztán a másik is,

Mert azon át én sírtam.)

/1999. augusztus/ (g)

*

Nem akarok semmit

Vagy nem tudom, hogy mit akarok

Csak játszom...

Csak játszom!

Ne bántsatok, kérlek, nem

tehetek róla, hogy mások a szabályok,

Vagy hogy nincsenek szabályok

Csak próbálok menni a pályán,

Ami nektek emberek, akik velem egy

világban éltek, velem egy játékot

játszotok, ami nektek egyenes és szürke,

És persze, hogy egyértelmű a célotok

Én meg csak próbálok néha lépni,

Saját félelmem izzadtságszagú küszöbén

vergődve

Újra irányt tévesztek

Elfelejtem, hogy előre, vagy hátra,

le vagy föl, ki vagy be akartam

menni, és közben minden

oldalról rángatnak, húznak, hogy

lassan sokfelé esek szét,

és én megint nem tudom, hogy mit akarok,

talán balra?

/1999. augusztus 15./

*

Szokatlanul gyorsan fájt akkor

Talán enyhült

így már csak néha vacogok

Már lázas sem vagyok

Lehet, hogy megváltozok

Remélem sikerül elfelejtenem,

mit jelentenek a dátumok

És csak néha, már csak néha

jut majd eszembe, hogy

benned nem maradt semmi

belőlem, mert te csak azt hiszed,

hogy csak azt hittük,

(hogy szerettük egymást)

De én valamit elloptam

belőled, magamban elrejtve

hordom, és azóta már nem vagyok

ugyanaz, mint előtted

Ez meg egy utolsó vers lesz, ha egyszer

elolvasod, lehet, hogy érted

De a szomorúságot biztos nem érzed

Vagy ha igen, ne mondd el senkinek

Rólad többet nem írok, így is túl sokáig

játszottam a hozzád érhetek, illetve már nem

játékot (mert valami egyszer régen, valahol

elveszett)

És most már én sem keresem többet.

/1999. szeptember 13./ (g)

*

Megrázott

Vagy valami hasonló

Akiről eddig azt hittem, erős

nagyon erős

Láttam, hogy a pokolba jár,

Azt hittem, nem égeti

a parázs

Pedig ott nagyon rossz

MEZÍTLÁB

Most még közelebb van

Mert egyre jobban érzem,

Hogy ő is hasonlít rám

Kifordítva törékenyen és

gyengén

Majdnem - könnyekkel

Ma láttam a megégett

TALPÁT

És nekem is fájt.

/1999. szeptember 15./ (petra)

*

Már lassan a térdemig érnek

A képek, amik még élénk színekkel

A gyerekkoromból jönnek

Itt járok köztük

És néha belém kapaszkodnak

Már fogják a kezemet

Megnőttek

Észre sem vettem

És lehet, hogy ők se,

Hogy mikor fakultak ki a színek

Hogy egy ideje

(Már megint nőttek,

Már a szemükbe nézek)

Mindegyik szürkére változott

Egyszer majd mind magasabb lesz, mint én

-Fölém hajolnak feketén-

/1999. szeptember/

*

Megint összeroskadva, mint már annyiszor

Újra sötétbe lépek

Keresném az ajtókat, mint

esélyt, ami még életképesnek

látszik.

De mindenütt falak.

Látjátok, most megint szűkebb

lett a tér, amit hagytatok

nekem

Kizártatok, bár mindig is

szöktem

Bezártatok, be ide, idővel

tömtétek tele börtön-páholyom,

Hogy gondolkozzam,

Mert engem szeretnek sokan,

De én mindig valami

mást akartam.

/1999. október/

*

Erdőben fakéreg, benne féreg,

nézd, hogy eszik (belében tepertő),

szájában méreg

Régen ő volt a szendergő féreg,

Tegnapelőtt meg a merengő féreg

Tegnap meg a töprengő féreg

Ma ő a didergő féreg

De jön a rekedt nő

Tekergő férget kergető

őt meg már rég elnyelte a fertő

A pergő öreg pedig kérdez:

"Mi vagy te, önkívületben fetrengő?"

Most remeg a rekedt nő:

"Régen ember voltam én is,

de ma már csak vergődök,

megőrülök, érted?"

És megőrült, érted?

/1999. november 4./ (g)

*

Mint kiéheztetett gyermekek

Egymás szájának esünk,

És néha úgy szorítasz magadhoz,

Hogy már fáj és jólesik.

De most nem vagy itt

Csak nézek ki a nagy kockás

pléd alól, ide szöktem a hidegtől

ágyvégénösszekuporodvaEGYEDÜL

/1999. november 18./ (n)

*

Füstkarikákba írtam a hiányt,

ami bennem van, mert kicsit olyan,

mintha csak félig lennék itt (szomorú

félig-ember) NÉLKÜLED

/1999. november 28./ (n)

*

Halvány árnyék, de

mindig jelen van.

Ha elfelejteném, halkan

köszörül egyet a torkán,

mintha azt mondaná

a szemembe vigyorogva:

"Nem, még nem kéne örülnöd,

sőt, soha nem is kell,

Még nem tűntem el,

Még itt vagyok veled,

És most már mindig melletted leszek!"

Félek tőle, rettegek, hogy mikor fog elém ugrani,váratlanul, egészen

közel, hogy az orrunk majdnem összeér, hirtelen hatalmasra nőve,

gonosz-feketén, önmagából kifordulva, hogy széttépje a rövid

napokat, hogy a fülembe nyüszítse fájó, vékony hangon:

"Mit keresel? Semmid sincs!

Menj, kapard ki a sárból cafatokban lógó, rongyos emlékeid.

Te szegény, könnyen felejthető hulla, hát egészen megőrültél,

hogy azt hiszed, még mindig élsz?!"

/1999. december 5./ (n)

*

A csöndes hajvágások, a

rekedt ordítások, amik

idővel mindig sírásba

fulladnak

velünk maradtak

és néha még beszélünk, anya

Nem én vagyok, talán nem,

aki üvölt, és közben

kívülről figyeli a hatást,

az ingerlően közömbös arcot,

majd a halk szipogást,

a lassan gördülő könnyeket,

hogy aztán a szégyentől

összetörve, ostoba állattá

szelídülve, együtt sirassam

magunkat veled

/1999. december 6./ (anyu)

*

A kezemben tartom az öcsémet

Csöpp kis élet

Új ígéret

Ne legyél olyan, mint én

Ne bosszuld meg születésed

Vártak téged

/1999. december 26./ (tamás)

*

Lehet, hogy igazad van,

és tényleg van bennem egy

kisgyerek

Csak futni szeretnék,

valamerre, egy nagy térre,

ahol foroghatok körbe-körbe

magasba emelt karokkal

amit szárnyaknak képzelhetek

elhihetem, hogy tudok repülni

Most nagyon jó, szinte lebegek

Csak néha jut eszembe, hogy

bármikor leeshetek.

/1999. december 26./ (n)

*

-2000-

És én, a halni vágyó bolond gyermek

Itt ülök, csendet remélek,

Tűröm a világot

Pedig börtönöm az

Én voltam a legrosszabb rab

Szétfeszítettem a rácsokat

Ki akartam szökni az életből, minél hamarabb

Hagy legyek szabad

De nézzétek, kit küldtek ellenem

Én küzdöttem,

De vesztettem

Szárnyakat adott ez a furcsa nekem

Megszelídültem

(Neked megsúghatom halkan, hogy ne hallja senki sem, most jobb

így nekem.)

/2000. január 12./ (n)

*

És már öt ujjal kopogtat halántékomon

Valami láthatatlan kemény ideg

Dörömböl

Bebocsátást kérve,

Hogy szétfeszüljön bennem

mindenütt

Furcsa álmokkal keverve

És megint aludni egyedül

Ölelő kar-bilincsek nélkül

Szokatlan furcsa remegőn,

Álomban ránduló test nélkül

Tegnapot idézni

Aludni

Álmodni

Sírni

Várni

/2000. február/ (n)

*

Csendben tűnt el,

Lassan lett szürke,

Fátyolt eresztett

a szemünkre.

Azt hittük, mindig itt marad

De megszökött,

Nem hagyott emlékül, csak lábnyomokat

Teli fényképekkel, pár levéllel

Az arcotokkal, a hangotokkal

És valami furcsa, halk

fájdalommal

Itt most valami elmúlt,

Valami megszűnt

Meghaltunk már,

Vagy csak felejtünk?

/2000. április/

*

Ahogy szeretünk benézni

este az ablakokon,

és zacskóból iszunk

tejet az utcán,

lépcsőházba futunk

elhagyott terembe lopakodunk,

mi a tolvajok, halkan benyitunk:

szerelmet lopunk.

Magadhoz szorítasz

Néha felébredsz és betakarsz

Most várom a vonatokat,

Az üres napokat, hogy múljanak.

/2000. május 17./ (n)

*

Mert még mindig félek,

nagyon félek az alaktól,

aki az ajtó mögött várja

a percet, hogy besurranjon,

hogy oly régóta visszatartott

holnapot torokból eresszen ki,

Akinek a hangja olyan halk

és bizonytalan,

nem árul el titkokat,

Hozhat jót vagy rosszat,

ő kopogtatás nélkül ront rám

És én menekülnék

Mert féltem magunkat.

/2000. augusztus 8./ (n)

*

-Lassan két hónapja-

Azóta nem is írtam semmit

Akkor hirtelen olyan igaz

lett minden, amitől féltem, amit

annyiszor elképzeltem

Soha ilyen szomorú barna szemek

Csak két szó, amit már tudok,

mielőtt nyitnád a szád,

Hogy kimondd fölöttem

-visszavonhatatlanul-

az ítéletet

És már vége mindennek

Megsiratom magamat, téged, kettőnket

Egy évet

Amit inkább ne adott volna

az Isten, ha ilyen rossz most,

ha csak azért adta, hogy

elvegye tőlem

Pedig akkor még nem is kellett

Sok idő telt el, mire rájöttem,

hogy más, egészen más már minden,

mert szeretlek-

És most mi lesz?

NEM

Akkor semmi nem kell

Értelmetlen

Miért maradtál akkor velem?

Tudtad, hogy olyan erős vagyok?

hogy olyan gyenge?

Vigyáztál rám éjszaka

Aludni is tudtál

Idegen voltam már neked

Feküdtem melletted és sírtam

Négy örök napig sírtam

És gondolkoztam

Furcsa volt és érthetetlen,

hogy másoknak milyen

természetes, hogy esznek, hogy élnek,

alszanak és kelnek, anélkül,

hogy szeretnének

NEM, NÉLKÜLED NEM

Én itt most abbahagyom

De még mindig nem hiszem el

Ez ugye csak rossz álom,

és mindjárt vége,

mindjárt felébredek?

Igen IGEN

De most is félek,

Ez még csak alvadt vér:

Mindenre emlékszek

/2000. szeptember 22./ (n)

*

I.

Apa, apa emlékszel?

Hogy azt mondtad, ezután más leszel

Egyszer, kétszer, háromszor, négyszer…

És különben is te mindig

csak jót akartál nekem

Mert a te életed már el van –

És hogy az enyém más legyen

De azt hiszed, ugye,

hogy sokat tettél értem?

Pedig apa hidd el,

nagyon sokáig tartott,

míg felnőttem

Sokszor ültem az ablak előtt,

mindig apa autóját néztem,

mert tudtam, hogy jössz,

de te mégsem

Mert neked mindig közbejött

valami fontos és halaszthatatlan

Te mindig be tudtad bizonyítani

rajtam kívül bárkinek

a szeretetedet

És te nem is tudtál róla,

hogy hányszor és milyen

nagyon hiányzott csak annyi,

hogy átölelj!

Mert te voltál nekem a „nagy és

erős apa”

Nagyon fájt, mikor „megismertelek”,

egyszerűen csak azért, mert én

másnak képzeltelek

Egyszerűen csak azért, mert nekem úgy

kellett, hogy elképzeljelek!

De túléltem. Felnőttem nélküled.

Mégsem értelek.

Mondd, mikor fog eszedbe jutni,

hogy ő is, hogy a fiad is?

Hogy ő kit képzel majd el

HELYETTED?

/2000. november 4./ (apa)

*

Ülj le mellém.

Rád majd mindig

csendben figyelek.

Csak mesélj, hogy

ne féljek!

Kristályváram kékjét

tőlem el ne vedd:

jobban függök már

tőled, mint anyjától

a köldökzsinórón csüngő

gyermek.

Azért játékomban rám

vigyázz,

Magamra ne hagyj!

Hogy szomorú többé ne legyek.

/2000. november 29./ (n)

*

-2001-

Hol vagyunk mi most

Hová megyünk mi most

Én sem tudom

Hát ki mondja meg nekem végre,

hogy szabad-e ezt?

Részeg ember, ha imádkozik,

már nem remél

inkább csak búcsúzik.

Részeg ember, ha imádkozik,

már nem fél, csak szomorú,

csak azért sír.

Hát ki mondja meg nekem végre,

hogy van-e ennek itt értelme,

hogy szeretnem téged szabad-e?

Hogy kit látok én benned,

Hogy kit várok én benned,

Hogy kit keresek én benned

Az (egyetlen-utolsó) barna szemekben

Mindenkit, aki szerethetett volna valaha,

de nem tette meg.

És őt, aki még szerethet.

Magamat, benned.

Téged, hogy az egész világ helyett

SZERESS

/2001. január 31./ (n)

*

Vagy? Nem vagy?

Istenem

Ki vagy te nekem,

Ősz szakállú öreg

Újra és újra felemelsz

Vén kezeiddel vacogó szívem

melengeted

Miért?

Hát nem tudod, hogy

bűnös vagyok,

hát nem látod

rajtam a szennyt, a mocskot?!

Hát miért szánsz meg

engem, ki hozzád csak

kérni járok

Vagy csak sírok, sírok,

mert félek,

mert nem értelek,

miért engedted

Utolsó esélyt koldulok

mindannyiszor

(Te tudod, hogy utolsó)

Ne hagyj el

Fogadj magadba, tudod,

hogy egyedül megfagyok

Létezel?

Hallod?

/2001. február/

*

Elfáradtam (te is)

Épphogy csak itt vagyok (te is)

Ide-oda imbolygok (te is)

Ijesztő

Hogy a bizonytalanság

Újra és újra felcsobban

Lassan bugyborékol

Úgy bújik elő, mint egy kígyó

Csak a szemével fenyeget

Én is tudom, hogy bármikor

Mindent elönthet

Épp olyan hirtelen

Mint akkor, régen

Újra rettegek

Itt jön, néha felsziszeg,

Körénk tekeredik és megfojt

Kergesd el (végleg)

Ébressz fel, védj meg

Szorítsd a kezem

Nézz rám úgy, mint régen

/2001. március 18./ (n)

*

Hideg falamon közöny

játszik az árnyék színészekkel

És most megint befelé nézek

Apró darabokra szedtem a lelkem,

magamat

S talán így még feketébb

Összeraknám én már, de nem

lehet

Széttörtem, s elvesztettem a

cserepeket

Keresem őket

Hol itt, hol ott, hol amott,

Elvesztetted, ha volt valaha is,

az otthonod,

magad (magam)

MINDENT, AMIT SZERETTÉL

Most itt vagyok egyedül,

Rohannék hozzád, de nem lehet

Te nem bírod el a bilincseket

Oly nehezek

A földre húznak (téged)

pedig csak nekem kellenek,

mert érzem, hogy elvisznek

végleg

S ha nem, hát te leszel,

ki legelőször is küldesz.

/2001. szeptember 27./ (n)

*

Nagy csöndekben újraélek mindent

Egyre hosszabbak a nagy csöndek

Ébren és álmomban

Félek a tegnaptól, a holnaptól

És a ma elviselhetetlen

Nem hinni el

Az nem lehet, hogy még egyszer

megtörténhet

Ekkora keresztet nem bírok el

S ha vonszolnám is sebeim nyalogatva

Ha egy maroknyi reményt nem adsz

nekem, hogy végleg elveszed,

Hát inkább magamat ráfeszítem

És akkor miért jössz?

Miért „mentesz meg”?

Miért húzod ki lábamból a

szögeket?

Vérző sebeimet be miért kötöd?

Megvárod, míg felegyenesedek,

a lábamon állok

és megkapom újra a keresztem

„Kelj fel és járj”

NEM AKAROK

Takargatom hulló véremet

Kinek mutassam, ha nem neked

„Kinek sírjak, ha nem neked”

Ne lássa más

Már nincs hová rejtenem, úgy szakad

ki belőlem a jajszó, mint haldoklóból

az utolsó hörgés

Újra és újra feltör a fájdalom

Mindennap feltámadok és meghalok

Engedd, hogy feltámadjak, hogy éljek

Szoríts magadhoz, és aztán

Ne ölj meg

/2001. október 23./ (n)

*

Hát elhihetem?

Megismerhetlek?

Sétálhatok veled

Játszhatok veled

Mesélhetek neked

Megsimogathatom szöszke fejed

Igazán, tényleg megismerhetlek?

Rád nevethetek és te rám

visszanevethetsz

De jól vigyázz, kisember, a jót

mindig el nem hiheted,

Nevess hát rám, amíg lehet,

Míg el nem löknek újra

SZERETŐ, GONDOS KEZEK

/2001. november 4./ (tamás)

*

Lassú, fáradt homály omlik

szemeim elé

Végtelen szeretet (régen)

Ma végtelen gyűlölet terül szét

bennem.

Hová tűntem?

Mivé lettem?

Még nem hiszem el,

De már meghallottam,

Hogy ne bízz meg senkiben

MIÉRT

/2001. november 23./

*

Menj és tárj szélesre ajtókat

Gyanútlanul belépve

Benned nem férő örömmel

Hiszen újra magadhoz

ölelheted csontot törő

szorítással azt, ki értelmet ad

a legszomorúbb napnak,

Azt, akiért magaddal békében megférsz

Mert vele,

Karjában csendben alhatsz

DE JAJ

Lombozódj, ijedj meg, sikíts!

Vagy inkább mégse, csak magadban

üvölts, halkan, hogy más ne hallja,

hogy fel ne ébredjenek,

Mert ketten alszanak…

FUSS, mert még futhatsz, hallgathatsz,

még nem látott senki, s egyedül egy

sarokban, sós könnyeiddel szépen

majd lenyeled a képet, a mérget,

s talán még elhiszed magadnak,

hogy meg sem történt mindez.

Így kellene, de mit teszel, a kezed

hová indul, őrült, a hideg kezed,

meztelen lábat miért érint meg

A szád miért nyílik- KI EZ

Most aztán remegj, várd a szót,

egy pillanat, s vége lesz mindennek

Most még nem.

Hát halld, mit hallani akartál,

Higgy, mit elhinned muszáj,

Öleld, kit ölelni vágytál

Csontját szeretve törd össze,

boldogan, hogy még teheted,

nyugodj meg,

s karjában csendben pihenj.

/2001. december 17./ (n)

*

-2002-

Egy egész napig nem fogtam fel

könnyebb volt, azt hiszem.

Nem hazudtam neked

Nem vagyok már beléd szerelmes

CSAK szeretlek

CSAK másképp, mint a többi embert

CSAK ez sajnos többet jelent

Lehet, hogy többet, mint amit még elviselni lehet

Ne haragudj, csak azért, mert

nem könnyen lépek túl

három éven (az életemben a három

legszebben), az emlékeinken, a nevetéseinken,

a könnyeinken (az enyémen és a tiéden)

az örök szeretkezéseinken, mindenen,

ami történt veled és velem.

Nem akarom csak úgy kikerülni,

rá sem nézni, elhinni, hogy soha

nem volt, elmenni mellette, vissza

sem nézni, EGYET SEM TUDOK ELVESZTENI

Nem akarom elhinni, hogy most

már mindig így lesz

Inkább az emlékeinkből élek

/2002. szeptember 9./ (n)

*

Apró kavicsokra épített

kristályváram összedőlt

Megingott már néha

Szépnek tűnő szabad

szelek táncba vitték

lágyan ringatták

kacagtak

- remegve könnyeztem-

kegyelmeztek

más várak felé mentek

És én boldog voltam,

mint a gyermek

Mertem elfelejteni őket

Álmomban már csak

néha kísértettek

Összedőlt. Végleg.

Köveit könnyekkel

egyedül öntözöm meg

Miért nem lehetek alatta

aprókat sem szuszogva

örök sötét semmi közepén

Megpihenve, végleg

Vak nyugalomban - végleg

Egyedül én őrzöm

a halott köveket

Tehetetlenül nézem,

ahogy a moha és

a feledés mindent

belep

VÉGLEG

/2002. október 10./ (n)

*

Süket és vak őrültként

akarok felébredni

Aki nem tud,

Aki még mindig nem tud

semmit

Aki nem érzi azt,

ami belül úgy feszít

Aki boldog, mert nem kérdez

(tudja, hogy kérdezni

soha nem szabad semmit)

Akit nem éget a múlt

izzó parazsa

Aki nem menekül,

mert a mából bujdosna

bárhová

-tudattalan részeg valóságba-

-föld alá-

Mert itt minden emlék szélét

rongyosra rágja a fájdalom

elhinni még mindig nem akarom

Lassan görnyedek a tudás alatt

Rám ömlött, mint maró sav

A testemmel védeném a múltat,

A féltve őrzött illúziókat

Halkan csöpög rájuk a sav

Csukott szemem mögé egyre

bújnak a képek

Nincs hová szökjek

Az álmaim fertőzik meg

És nem halványulnak,

hiába mossák a könnyek

/2002. október 12./ (n)

*

-2003-

Benned éltem,

Magadban hordtál,

S a kínt, mit velem

együtt kiálltál,

Sosem meséled

Elfeledtették veled

A tágra nyílt kék szemek,

A gyűrött pöttöm kezek,

Hogy aztán kézen fogj

és vezess

Egy életen át szeress

Elhitesd velem, ha elesek:

Felállni mindig lesz miért,

és érdemes

(Megígéred?)

/2003. március13./ (anya)

*

I.

Ha látnád az álmaimat,

Ahogy éjjelenként szembejönnek

Körülülnek és mind a

magukévá tesznek

Kifosztanak, megcsonkolnak:

mert mindig téged akarnak

Utánad nyúlok, de az álmok

nem adnak

A kezem mindig levegőt

harap

Megint elhiszem, hogy

már nem kellek

Elöntik arcomat a könnyek

Meg csak akkor nyugszom,

Ha melletted ébredek,

Ha még ma is átölelsz.

II.

Ha látnád az álmaimat,

Nem engednéd többé a

szemeimnek, hogy lecsukódjanak,

mit sem sejtve

Mert újra jönnek ők, a

bukott álommanók

Kegyetlenek

Embertelenek

És olyan igazak

Belém tép az iszonyat:

Hiába menekülök,

Mindig elkapnak

Eltaposnak, megölnek

megégetnek, széttépnek,

felakasztanak és

felfalnak

S ha ébredek

Forró verejték minden

gondolat

Félek! Hol vagyok?

Hol vagy?

/2003. május 13./ (n)

*

A számon nem jön ki hang

És tapadjon nyelvemre örök némaság

Mert tudom, ha elárulom,

belehalok:

A FALAK MÁR MOST IS FEKETÉK

Apró ecsetvonásokkal festette

meg őket egy kéz

/2003. május 29./ (n)

*

S míg szememre álommanók ülnek

Fogaim közt halk imát morzsolok:

Add Uram, hogy a holnap

szebb legyen,

hogy jobb

Egyszer majd arra ébredek,

hogy átölelsz, s azt mondod:

Ne sírj, semmi baj, itt vagyok,

csak álom volt, elmúlt!

Vagy ha nem, hát legyen

Uram, ahogy akarod

Csak vigyázz rám, ha a

kezét végre elengedem,

Vigyázz rám, ne üvöltsek,

hogy nem akarom,

hogy nagyon fáj!!!

Add Uram, hogy a holnap

szebb legyen,

hogy jobb

Hogy legalább ő legyen

nagyon boldog

S talán egyszer majd tudok

örülni ennek úgy

mint akarok.

/2003. június 24./ (n)

*

Vágytam Rá

Aki te és én vagyok

Aki a te részed is lett volna

Aki a testemben otthonra

lelt volna

Aki csak kettőnké lett volna

Aki –történjék bármi-, a

lényedet hordozza

Akinek csak a szemébe néznék

és eleven élő hús lenne

-

Minden, ami nem lesz

más, csak emlék

(Emlék, ami körbefonja,

átöleli életem

Emlék, ami csendesen

porosodik majd apró

szobád eldugott polcain)

Vágytam Rá,

hogy helyetted szerethessem,

hogy szeressen

/2003. augusztus 8./ (n)

*

Azt hittem, valaki más szól a

száddal,

Vagy csak megtréfált egy kedves

kis álommanó

vagy megszánt az Isten, hogy el

nem mondott imáimra felelt?

De hisz ez valódi hús,

valódi szó, ígéret…

Könnyen kicsúszott, elejtett

szavak

Újak, idegenek, gyönyörűek

Csak félek, túl szépen hangzanak

Lehet, hogy nem is érzed a súlyukat

Hát tudod te, mit beszélsz?!

Tudod te mit veszthetek,

ha újra hinni merek?

Mert én úgy hinnék, úgy

bíznék benned

Most már szabad ezt?

Hát ilyet is lehet?

Fejemben szomorú fájdalom

lüktet

Félek: emlékeztet.

Lehunyom szemem, száműzöm

a rosszízű képeket,

ködfelhőkben úszom,

S ha kell, s mert másképp

nem lehet,

hát ebben fulladok meg.

/2003. szeptember 24./ (n)

*

A méltó halál, ez talán

még jár neki

De mindig csak még egy napot kér

És oly könnyű, oly jó újra engedni

Lassan sápad, s a szemünk

előtt folyik el minden

csepp vére

Nap mint nap alázzuk porig:

Én a magam módján,

Te a tiéden

A mi szerelmünk

és hagyjuk, hogy elvérezzen

Harangok zúgnak

Requiem?

Nem, ne fojtsd meg,

Hisz csak egy napot kér…

Mi bűne, mit vétett,

hogy mindent elönt itt a vér?

/2003. október 1./ (n)

*

A semmi szélén,

a minden végén

láblógatva,

hátadat hátamnak

támasztva

Megfordult a világ

velünk

bambán nézünk

szédülünk

Te még EZT,

én már AZT akarom

Emlékszel? Nem volt

ez mindig így

Te voltál, aki eladtad,

szétszórtad, elkergetted,

elajándékoztad

boldog-boldogtalannak,

elzavartad, leköpted

és belérúgtál egy hatalmasat

Mindenkinek jutott egy falat,

egy-egy csontról lelógó húscafat

Csak én voltam, aki csorgattam

érte a nyálamat

De te csak marékkal szórtad,

mintha észre sem vennéd a kínomat

Hiába nyögtem, nem hallottad

Csak átléptél rajtam, rám sem néztél,

Szaggatott volna inkább szét az anyám,

Ennyire talán még az sem fáj

Én voltam, akit eladtak,

én voltam, akit szétszórtak,

megloptak, megszaggattak

én voltam, akit kifosztottak

én voltam, nem láttad?!

én voltam, akit elhagytál,

én voltam, akit eltékozoltál!

Már nem fáj.

A semmi szélén, a minden végén

már semmi nem fáj

Itt már csak bambán nézünk,

Szédülünk

Itt már csak megszokásból pereg

arcunkon a könny

Sósan csordul szájsarkainkba

a közöny

S ha üres tekintetem valakit

mégis meglát

Egy furcsa szempárt, mert az

megsajnált

Hát bocsáss meg nekem,

ha ezért felállok, bocsáss meg,

ha még egyszer élni próbálok

/2003. december 3./ (n)

*

-2004-

Apró kis domb, kopár gyeppel,

Rövid szárnyú angyal

vérző lélekkel.

Utolsó táncot jár,

Le-letérdel

sáros földbe túr

tíz körömmel

Furcsa látomás

Hangtalan ordítás

Szememből jeges könnyek

Tenyeredbe hullnak

A sírra ugrasz

Gyönge angyalt földre döntesz,

Halkan nevetsz,

Úgy erőszakolod meg

Gyönyörű koszorú,

vérző angyalszárnyak

A néhány év szerelmet

gyászolom

Te csak meggyaláztad

/2004. augusztus 15./ (n)

*

Köpjél le! Üss meg!

Igazad van

Megérdemlem

Nagy bűnöm van:

Szeretlek.

Használj.

Erre jó vagyok. Talán.

Bizonyítsd be másoknak,

Magadnak:

Nem te voltál,

Nem akartad,

MEGBÁNTAD

Talán csak álmodtad

De megtörtént

Csak én őrzöm emlékként

A rémálmaidat

/2004. november 16./ (z)

*

Ennyi volt?

Soha semmi nem is volt

Csak én akartam, hogy

igaz legyen

Az álom, amit

magamnak építettem

Kukázott rózsából

Száraz falevelekből

Részeg vagy józan vágyból

Mindenből, ami

félreérthető és félreérthetetlen

Néha azért boldog voltam

Néha azért elhittem

Még mindig nem akarom felfogni

De te csak rázod a fejed,

hogy NEM

Ha tudnád, milyen szomorú

lett újra minden

Ha tudnád, milyen

értelmetlen

2004. december 19./ (z)

*

Itt vagyok. Veletek. Köztetek.

Felkelek, élek, eszek,

Lefekszem, elalszom, élek.

Leiszom magam, megalázkodok, kifordulok

Kijózanodom, rám néz a szégyen

és kiröhög.

Élek.

De miért? Minek? Kinek?

Kiért vonszolom fagyott szárnyaim

bűzös pocsolyákon át,

Kiért nyelem a falatot

Kiért nevetek veletek,

Amikor majd megfulladok,

úgy fáj, hogy

még mindig

élek

Mert szerettek, de

nem elegen

Mert szerettek, de

nem elég erősen

Mert szerettek, de

elmúlik, érzem

És én, a mindig

telhetetlen,

Elpusztulok, szeretetre

éhesen

Lassan majd elfeleditek,

hogy köztetek éltem

és

vergődtem.

/2004. december 31./

*

-2005-

S talán én vagyok

egyedül, aki elhiszem,

hogy a szebbik énem

eztán neked élem.

/2005. január 13./ (z)

*

Hajnali fényben lassú felhők

úsznak át az ablakon

ők már tudják

Én még csak sejtem

Hogy most utoljára reméltem

Többet várok, ugye?

De nincs több, mert

rossz helyen keresem

?

Hát talán jobb, ha eztán

nem is keresem

Se benned

Se másban

Jött egy nagy szél,

és elfújt messzire,

szavad is alig hallom,

talán egy furcsa, szokatlan hangon

talán majd lassan ezt is megszokom.

Hogy az a régi hang elmúljon,

már akarom.

Rosszabb már nem jöhet,

nincs semmi, ami

ennyire fájjon

/2005. január 22./ (z)

*

Lehetnék boldog is talán

örülhetnék a Napnak

ha benéz szobámba

reggel az ablakon

s az üvegen, mint

kaleidoszkópon, a fény

csak nekem fröccsen szét,

hogy lássam a világ

ezernyi furcsa színét

Lehetnék.

De a fényt, ha

észrevétlenül beoson,

s ha kegyetlenül el

nem taposom

Még nem az üveg töri meg:

csak a szememben egy

szomorú könnycsepp.

/2005. február 2./

*

Lehet, hogy megalázkodtam

Lehet, hogy szánalmas voltam

Lehet, hogy kiéhezett állat voltam

Meztelen ösztönökkel

Lehet, hogy földön fetrengtem

Lehet, hogy, kifordult már

belőlem teljesen

az ember

Nem kértem, hogy felemelj,

Át is léphettél volna,

mint mindenki más,

mint egy idegen

Csak ne tapostál volna

még te is el

És most csak ülök itt egyedül

Csendben, észrevétlenül

Hamutálba meredő tekintettel,

értetlenül

(rossz helyen kerestem)

Most már elhiszem

Volt idő, hogy meg akartam

ölni érted magamat

Mi lett belőlem?

Mára nem maradt a szívem helyén,

csak egy üres kődarab

Kiszáradt sivatag szemeim

vérben forognak

Senki nincs, akit okolhatok,

csak magamat.

/2005.február 4./ (z)

*

Nem hiszek

Nem érzek

Nem bízok

Nem sírok

Túlélek mindent

Nem vágod

Köpök rá

SOHA TÖBBET

Senkiért

Nem fájok

/2005. május 6./ (z)

*

Gyermekkorom egy-egy elfeledett íze

olykor szétfut a számban:

s eszembe jutsz, anyám.

Fejemet még néha az öledbe hajtanám:

bújtass el, védj meg

könyörgöm, ne hagyj el,

olyan egyedül vagyok,

lásd, az emberek gonoszok-

ellöknek!

Nem engem ölelnek,

Csak a testem kell nekik,

Néha, egy fél pillanatra,

Hogy magukhoz rántsanak

-és én közben a szemükben

lássam azt a másikat-

ők nem tudják, ki vagyok!

Nem ismernek,

Még egy kicsit sem szeretnek!

Vágyom anyám karodon

pihenni újra, mint

ártatlan gyermek.

/2005. június 26./

*

Szomorú homlokom

mögött szomorú gondolatok

lüktetnek

Keresném kezed,

de nem lehet

én voltam, ki elengedett,

én voltam, ki elküldtelek

Szerelmeimben téged

kerestelek

Sokszor tagadtam,

mégis te voltál,

te vagy, akiért

könnyezek

Megbántottál, majd

belehaltam, úgy

fájt

Megbántottalak, majd

belehalok, úgy fáj

talán most én vagyok,

helyetted,

aki elvesztettem, mindent,

amit, (akit) szeretett.

Tudtam, a játék veszélyes,

Tudtam, a tét itt nem kicsi:

Életem – életed

Mégis léptem, hittem,

azt, amit kellett

Hittem, hogy lehet

Hittem, hogy menni fog nélküled,

Hittem, majd elfelejtelek.

Most itt állok, szégyen-csuhám

nem véd a metsző hidegben

hová bújtassam meztelen lelkem,

SEGÍTSÉG!

Az égben, a földön megbocsátás

ilyen bűnre nincsen

Megbántottam, megaláztam, ellöktem

megöltem

Azt, akit mindennél jobban

szerettem

/2005.november 26./ (n)

*

Meglehet, hogy már késő

felégettem magam mögött

a múltamat

Eladtam egy tál lencséért

a boldogságomat

Hát nesze, most fogd

azt a kanalat

Ne válogass!

Ha édes, sósra vágysz

Ha sós, édeset

kívánsz

De lehet, kéne még

egy kis savanyú,

Minden egyszerre

Nem tudod talán

te magad se,

Csak azt, hogy

mit megkaptál,

az már mind

keserű

De most már nyelni

kell, hisz ezt

akartad

S még mindig teli

a tányér

Pedig szájsarkaidon

már bugyog a vér

/2005. november 27./

*

-2006-

szilánkokra töröm

újra és újra az életem

ahogy csak merem

útvesztőmből a kiutat

keresem?

Értelmetlen

én építettem

Megyek

Merre?

Meddig? Minek?

Kivel? Veled?

Már nem lehet

Tehetetlen nézem

a tenyerem

Ujjaim közt siklik el

minden érzelem

önmagammal ismerkedem

félve harapok magamból

minden falatot

nyáladzom

a keserű morzsákon

rágom az énem

néha a vérem

jajszót csuklok

hisz remélnék

még tán holnapot,

de megöltem az álmom

mikor szívemre szállt

könnyű kis lepkeszárnyon

miért is hinnél újra nekem,

hogy már őszinte a gyászom,

minden bizalmat

megfojtott már benned a fájdalom.

Csak ne felejts el,

az emlékeidből ne kergess el,

láss meg minden tiszta

gyermekszemben,

hogy ha elkárhozom is,

érezhessem,

egyszer voltam én is ember

/2006. február 17./ (n)

*

Mese volt

Szép volt

Lehet, hogy igaz sem volt

De tudod, néha egy-egy

pillanatra bármi szépet

elhiszek,

amit tudom, hogy nem szabad,

mert csak bennem játszik a képzelet,

de csak egy ilyen percért

inkább adnám az életemet

És tudom, hogy elillan,

tudom, hogy álom

minden képzelt-koldult

boldogságom,

de ha éreznéd a pillanat ízét,

ha hallanád szárnysuhogásom

meséjét,

értenéd, miért vállalom,

bármennyire is fájjon

a porba hullani

vérző sebekkel

szárnyszegetten –

de repültem:

volt miért élnem,

van mire emlékeznem

/2006. május 16./ 

*

Menekülök a metsző magányból

Szeretetet koldulok – ágyékból

Alamizsnát dobsz:

Egy pillanatot, édeset,

Hogy túléljem a keserű éveket

Nem sejtetted, milyen szájat is etetsz,

Szívemben milyen reményt nevelsz…

Hiába érted a szemem nyelvét,

az arcom játékát,

Mégsem láttad bennem felébredni

a legrosszabb fajtát,

a szeretetéhes szajhát,

aki már egy mosolyért

dalolva adja, önként

minden „báját”,

aki már egy érintéstől

el meri hinni a

száddal beszélő bor

minden szavát,

aki ott, még abban

a percben boldogság-ittasan

köpi le a holnap

fájdalmát

Mert fáj a holnap.

Mikor bántasz már mindenkit,

Hiszen téged is bántottak

Mikor bűneidért százszorosan

büntetsz – ártatlanokat

Mikor úgy használsz másokat,

mint olcsó játékot:

eldobod, ha meguntad

Mikor újra rájössz, hogy

kiégett-üres vagy

És fáj, iszonyatosan fáj,

hogy árnyéka sem vagy már

a gyermeknek,

aki valaha voltál

/2006. június 28./ 

*

-2007-

Megint tömegnyomor a vonaton,

Magányomba bújok

a falhoz húzódom

szétlapul orrom az ablakon

a suhanó fákat bámulom

sósan tapad az arcom

csak nekem szomorú,

csak nekem kell tőle sírnom

az ő törzseikben miért nem

vonaglik végig a fájdalom?

Ahogy szemeim elöl megszöknek

Talán sosem látom már őket

Miért csak én remegek

Elfelejtenek

Miért nem szerettek?!

Kegyetlenek

Az emlékeikben sem rejtőzhetek

Csak én őrzöm féltve

A lopott faleveleket

/2007.január 31./

*

Megszöktem, mert lépnem kellett,

Túl régóta bujdokoltam köztetek,

Ha nem jutott elég, hát

Képzeltem magamnak szeretetet

Rúgjatok belém, üssetek, verjetek,

A szavaitokkal öljetek

És végül egy jó nagyot röhögjetek-

Csak soha, soha el ne küldjetek!

Csöndben leszek, jó leszek,

Megígérem, mindent túlélek

(és én is csak sejtettem, hogy fuldoklok,

Hogy végleg elsüllyedek)

Most itt állok,

Egy új világ, egy új élet,

A küszöbön toporgok,

Még nem tudom, elbírom-e,

Ha tudnátok, mennyire félek

Olyan idegen minden,

Bizonytalan és hideg

Ha belépek, itt is

Kitéphetik a szívemet

De hová is rejthetném

A csepp meleget

Amit a szívemben őrzök

Belőletek

Mert nem veszíthetem el

Azt a néhány őszinte percet,

Amit igazán nekem adtatok,

Vagy csak én hittem el nektek?

/2007. február 13./

*

Már nem menekülök,

Már elhiszem.

Csak fáj.

Ahogy az ujjaim végigszöknek a karomon,

Nem akarom, de már átfutott a gondolataimon

Hogy már nem tudom milyen,

Ha valaki igazán átölel…

Nem emlékszem

A takaróm alatt összekuporodva,

Meztelenül,

Magzatpózban, ijesztően

Egyedül

Csak sírok és hallgatom, hogy mit beszél

Ebben az idegen világban

Ez az idegen szél

De itt is ugyanolyan szomorú minden

Nem változott semmi sem

Csak azért, mert az emberi kapcsolatok

Megmaradt illúzióit magamban

Szét kellett tépnem

Olyan egyszerű és érthető lett az életem

Olyan üres és kietlen

Nincs már hely, ahová magányomat

Magam elől rejthetem

/2007. március 17./

*

Most újra itt van, újra remegek,

fájdalmamban földön fetrengek

Mindig itt lappang, szobám sarkában

Csendben bújik meg, s ha sétálni indulok, hajam közé szökik,

A tarkómban bizsereg

Néha már nyugodt vagyok,

Nem gondolkodom, nem félek

Eszem és iszom

Csak nem élek

De kegyetlen, nem enged,

Váratlanul ugrik elém

Élőt keres halott szemek mélyén

Újra és újra felvillan

Ártatlan napsugárban

Szivárványban

Vízcsillogásban

Minden meghajló fűszálban

Minden felröppenő labdában

Minden mosolyban

Csepp katicabogárban

Virágok illatában

Gyermekkacagásban

Ott van a korty tejben, a falat kenyérben,

Minden lélegzetvételnyi levegőben

Ott lapul és halkan suttog a fülemben,

Emlékszel kedves? Voltál boldog is,

Emlékszel?

Emlékszel, ahogy fogta a kezedet, ahogy pörögtetek,

Két világ határán, már majdnem elrepültetek,

boldogság-tánc,

Körülöttetek tűznyelvek

És milyen igaz volt, milyen végtelen pillanat

Öröknek hitted, hisz szemében,

Mint tükörben láttad önmagad

Most a semmibe révedek

Már órák óta itt ülök és könnyezek

Az egész újjáépített világom

Minden szilánkja remeg

Mert végtelen pillanatot ezután

Már másban kell keresnem-keresned

Istenem, miért engedted?!

/2007. május 29./ (n)

*

-2010-

Igen. Lassan majd el kell végre hinnem

Hogy te és én

Hogy mi ketten együtt

Hogy talán ilyen többé

Nincsen -

És még mindig nem értem

Nem akarom érteni

Nem akarom érezni, ahogy

lassan csordul a könnyem

Nem akarom érteni, hogy

mért épp ma hajnalban

szakad meg a szívem

Milyen furcsa voltál ma

milyen szabad -

és idegen.

Magadhoz ölelsz

de karjaid közt már érzem,

ahogy percről percre

szökik ki belőled minden,

ami voltunk, voltam:

az emlékem

/2010. január 22./ (n)

*

-2014-

GYŰLÖLLEK holnap már foglak
esküszöm
már nincsenek könnyek
nincsenek szavak

mivel írjam le a hangot,

ahogyan a szívem hasad?

(Igen, igen, felfogtam végre a leckét
Ha a szép szóból nem ért (?!!!!)
Mindenkinek akkora pofon jut,

 amekkorát kért)
....
Talán a hajnal
Talán az agyam
Hasad
Ne érj hozzám
Eljött a holnap 

(2014. május 1.) (n)


-2016-

Mert azt hittem, hogy majd Vele öregszek.
Mert ő volt a vargabetűkön át
megtagadott-megtagadhatatlan
Egy.
Mert azt hittem, hogy én vagyok neki a
vargabetűkön át
megtagadott-megtagadhatatlan
Egy.
Mert nem tudtam róla, hogy halkan
  átcsúsztam a Múltba, mert elhittem,
  amit mindkettőnknek konokul hazudott,
  hogy a Jelen vagyok, az Egy.
  (magának annyit, hogy újra leszek.)
  Hittem, hogy a Jövő én vagyok,
  s ez erőt adott, lepergett minden
  szívbe-vájt tőrdöfés, mellyel
  magát s engem kínzott.
Meg alig is értettem, amikor
  végre kibuggyant, ne áltassam magam,
  már csak egy kósza emlékfolt vagyok,
  már régesrég egy vargabetű az Egy.
  Megpróbálta,igazán, szívből, őszintén,
  hogy a képét átfesse velem, de értsem meg,
  ennyi hasznom sincs már,
  fakó színeimen mindennap ő ragyog át.

És akkor végre megértettem. Az egész évet. 
Tőrdöfést, festegetést, csonttörő ölelést.
Kicsit elvéreztem akkor éjjel, 
utoljára, mert tudtam hogy most halkan 
átcsúszott a Múltba. Végleg. 

Azóta nem tudok semmit, azt sem, 
hogy lesz-e még Egy, 
vagy meg is egyedül öregszek. 
Azóta végre nem fáj semmi. 
S a Nap is ugyanúgy felkel, 
  ugyanúgy lemegy.
                                 (2016. január 1.) (n)

sz, mint Szuszó

Az apám tanít a maga igazára,
értsem már meg, nem szabad ilyen
"betegesen" szeretni egy állatot...
Nem magyarázom, úgysem értené,
Mindent érdemel az, aki soha
se szóval, cselekedettel, még
mulasztással sem bántott.
Rádnéz és elsötétül szeme épp úgy,
mint a szíve:
Te vagy az ok a szemében életem
minden balul (?)
sikerült lépésére.
Mi több, te szégyentelen, lásd,
apu ezt is tudja (mellékes, hogy téved),
egyedül is azért vagyok, mert
így szeretlek téged.

Anyám nagyon félt, tövig rágja körmét,
Mi lesz velem, ha egyszer majd nem leszel
többé, elmégy.
Mert anyu nem tudja,
a perc hatvan másodperce öröm is lehet,
ha nem adunk ötvenötöt önként a félelemnek.

Mindenki sokatmondóan csóválja a fejét,
Mindenki mindent tud, csak éppen semmit nem ért.
Csak annyit látnak, neked adtam, elvesztettem
a szabadságom
egy cseppjét.
Nem tudják, nem hallják, hogy nem ingyen,
nem kérdezik, miért-

Nem sejtik, hogy tőled tanultam
meglátni mindent, ami szép,
csodát találni ott, ahol régen úgy tudtam,
nem lakik, csak kopott szürkeség.
Neked elhittem végre, egyedül is
lehetek értékes, egész,
S csak ráadás lehet,
ha akad, aki megszeret,
s éppen így, s ezért.
Tőled tanultam, milyen kevés is
elég, hogy boldog legyek,
Tőled tanultam, az őrült
hajszában megállni bármikor
szabad, lehet.
Tőled tanultam mosolyogni rajtuk,
aki kioktat, nem ért, vagy csak félt,
Tőled tanultam a legfontosabbat,
felelős vagyok a rózsámért.

                    (2016. január 18.)

És amúgy igen, kösz, jól vagyok,
    csak néha fojtogat meg valami
    belülről rothadó szentimentalizmus
     És na ja, hát ilyenkor néha
     egy picit megszakad itt belül
     ez a doboogó cucc
     És szeretném vállon ragadni,
     rúgni, tépni, kérdőre vonni a
     Sorsot, hogy na de ezt mégis hogy?!
     Fülébe ordítani, hogy nem fair,
     nagyon nem! Tudod?

De amúgy kösz, igen, jól vagyok,
    csak néha szeretnélek leköpni,
    mert nem is sejted, hányszor
    öltél meg, és mindig egyre
    jobban, és hogy tudd, ezért
    gyűlöllek, jobban, mint
    leírni lehet

De amúgy igen, kösz jól vagyok,
    csak néha tudod besurran
    valami nyitva hagyott, rég
    elfelejtett ajtón
    valami láthatatlan düh
    És annyi év után néha mégis
    újra leteper
    És én csak fekszem meggyalázva
    MERT NEM ÉRTEM
    a szemem mitől csorog

De amúgy kösz, igen, jól vagyok.

                               (2016. március 22.) (n)



Nem, drága Édesapám, nem, nekem
sincs semmi ötletem, miért, mitől
lettem ilyen "különc, más, nem normális"
(és tudod, nagy ívben, magasról szarok rá,
hogy a te, hozzád hasonlóan
kiemelkedően magas érzelmi intelligenciával
bíró barátaid is csodálkozva csóválják a
fejüket, hogy mi lett a lányodból)

És tudod, ha egy csöppet is kinyitnád a szemed,
észrevennéd, hogy nemhogy szégyellned nem kellene,
csak mert nem egyen-lélekruhában estem le
a futószalagról,
csak azért, mert még hiszek a jóban,
csak azért, mert még nem adtam fel,
csak azért, mert még hiszem, hogy a világot
jobbá tenni lehet, érdemes, és szükség.

És igen, lehet, hogy nem voltam, nem vagyok átlagos,
de biztosan halvány összefüggést sem sejtesz ez, és a
tény között, hogy a gyerekkorom sem volt éppen átlagos,
jutottak bőven átlagon aluli pillanatok
És hogy ebben némi részed lehet...
csak azért, mert nem könnyekkel sír egy kisgyerek,
attól még ugyanúgy, ha nem jobban,
ugyanúgy lát, hall, és mi több, képzeld, érez!!!
És igen, valóban sok mindent túlél, ez igaz, de ne áltasd
magad, soha nem felejt!

És igaz, több, mint harminc évembe került, hogy
összekaparjam az önbizalmam, hogy már ne
attól érezzem magam többnek, hogy sikerült-e
a te és a világ elvárásainak hiánytalanul megfelelnem
Nem, nem szégyellned kellene.
Össze tehetnéd a két kezed, hogy valami szerencsés
véletlen folytán nem egy emberi roncs, de Ember,
értékes ember lett belőlem.

                                          (2016. szeptember 7.) (apa)


Párnám a mellkasod
Karod a paplanom
Szívverésed a legeslegszebb
 altatódalom
Ha tudnád milyen gyönyörűen 
 ijesztő, amit érzek
(Talán csak ébren álmodok?)
Mozdulni sem merek
Nehogy, nehogy felébredjek...!

                     2016. október 17. (a)


Mert a zuhany alatt még elhiszem, 

 hogy ezek a könnyek, ezek 

 nincsenek- ezek nem az enyémek

Mert a zuhany alatt még elhiszem, 

hogy nem, dehogyis ráz a zokogás

(Kit? Engem? Ugyan, dehogy,

hisz halálra kacagom magam,

nem látod?!)

Mert elvetted tőlem, 

Elvetted a legeslegszebb 

altatódalom

Szívverésed többé én már

nem hallgatom

Majd megkapja valaki más,

aki biztosan jobban érti majd 

a dallamod

Remélem

Remélem érti majd, és jól vigyáz rá

Ha már az enyém nem lehet

Remélem érez majd ő is 

a szíve tájékán 

legalább olyan meleget

Amikor majd neki mutatod

a Szabadság-szobrot

meg a Gellért-hegyet

                             2016. október 19. (a)

Talán még emlékszel, nem is olyan rég még

volt ez a furcsa kis fonál-

százéves álmából eszmélt szívemből

indult nagy merészen

(halkan ugyan, de hívta, szíved minden 

apró dobbanása)

Óvatlan kis fonál lévén, megrészegült hirtelen,

nagyot gondolt, kötéllé lett, 

átívelt országon, tengeren.

Végre elért, hogy most aztán megpihen

Szívedre ült, beléd vackolt,

(még ha közben meg is vakult)

nem látta, hogy jön egy olló,

hogy már egy ideje nem is volt hivó szó

hogy a fészek, amit köréd font,

neked háló, majdnem megfojt

hogy már menekülsz rég,

és hiába szánod, nincs választásod

Látod, hogy már nem egy fonál, nem is kötél,

lüktetve száguld benne az eleven vér.

Talán kicsit megszeretted, talán sajnálod

de annál inkább meg kell tenned,

s te erős vagy, megteszed:

elvágod.

------------------------------

Látod, elhibáztad. Egy hajszál még 

mindig összeköt.

Lassan hullik a vérem, tengerek, 

országok fölött.

Már nálam az olló.

Már megtehetném én is.

Magamnak minden éjjel megígérem:

holnap már megteszem.

(Béna kezem az ölemben pihen)

             2016. november 10. (a)

Engedd el, engedd el,

vagy talán nem tanultad még meg

elégszer a leckét?!

Te tudod legjobban, jobban, mint bárki,

Aki egyszer nem tudott szeretni,

hiába is hazudna,

úgysem tudna soha

Hát felejtsd el, nem volt több,

csak álom,

A szívedben a legeslegszebb, talán épp

ezért, a legmélyebb lábnyom

De ne félj, elmúlik ez is, hidd el,

ahogy eddig is elmúlt minden

Igen, felébredtél, de örökké mégsem

szabad fájjon.

Tedd el dobozba,

rejtsd el a legmesszibb sarokba

szalicilt ne szórj rá,

ragaszd le, ne nyisd fel,

hadd lepje be az évek pora.

S majd egyszer, ha véletlen megtalálod,

könnyed már nem csordul

ha kezed egy pillanatra titokban

egy kiszáradt, poros mandulára szorul




                                        2016. november 28. (a)

Elalvás előtt, még néha egy kicsit
És vonaton, esetleg buszon, ha
fáradt vagyok
Repterek üres óráiban, automata mellé bújva,
hát igen, van az úgy, az ember olykor telibőg egy százas zsepit.
De semmi baj. Tudom, elmúlik ez is.
Halványodik lassan az arcod,
A szemed, a szomorú.
A szád, ahogy kimondja
"Találkozzunk még!"
Meg olyat is mond "Majd írok".
Kedves tőled, igazán.
Még ha tudjuk is, csak azt mondja, amit hallani akarok.
Es köszönöm, igazán, ha csak percekre is,
de láthattam a Napot.
Más leél egy életet, és nem lát
mást, csak csillagot
(de legalább elhiszi, boldog)

.            2016. december 14. (a)

Paplanból, párnámból kimostalak.
Asztalról, házból kirámoltalak.
Álmomban még kísérthetsz -
ébredve megtagadlak

 2016. december 17. (a)

Ha kell, mindennap kiírlak:

majdcsak elfogysz, majdcsak elkopsz.

Füstkarikákon át kifújlak, 

Poharak aljáról rosszullétig kiiszlak, 

Könnyítek magamon és lehúzlak - 

 majdcsak elfogysz, majdcsak elkopsz. 

Ne gyűlölj, mondtad, ne gyűlölj kérlek.

Bár tudnálak. 

Hah. Mintha fontos lenne. 

(szép szerep!)

Mintha számítana, hogy még én is 

ugyanezen a bolygón létezek. 

Meddig tart még, mondd, 

hány hét, hány hónap? 

Hisz sehol se vagy

(ha valaha is voltál)

Mitől fájsz úgy mégis, 

mint valami fantom végtag?! 

Észre se veszem, tépem a bőröm, 

buggyan a vérem. 

Amíg a hús vérzik, addig se fáj a lélek. 

Csak egyszer, csak egyetlenegyszer 

érezhetném még az ölelésed

              2016. december 18. (a)

Vonaton, buszon és reptéren,
Karácsony előtti tömegmagánytól
hömpölygő vásárban
Millió idegen arcban
Ebben kicsit, abban jobban
Felém villansz
Mindenhonnan
Mindenki csak olcsó utánzat
Inkább nézem az ablak előtt elfutó tájat
De ott vagy az erdőben, ott vagy az égben
Az egyre suhanó messzeségben
Már mozdul a kezem
Mintha bizony visszaránthatnálak
Hiszen Karácsony van...
Az ember észre sem veszi,
s már bedőlt egy ócska látomásnak

2016. december 24. (a)

Istenem, kérlek, add, hogy újra érezhessem,
csak álmomban,
a bőröm, ahogy lángol,
ha megérint, csak egy ujjal is, bárhol,
A haját, a szemét, a száját, 
a bőre illatát
Ahogy magához szorít, még álmában is
Add, hogy újra megnevettessen,
Add, hogy újra értsen
Ha csak álmomban is, add őt újra nekem
És könyörgöm, add, hogy elfelejtsem,
A pillanatban, ahogy nyílik a szemem
Ámen.

2016.december 27. (a)

Van az úgy, hogy
jól esne a sajnálat
Van az úgy, hogy kellene,
akkor is, ha csak használat
Talán egyszer majd hálás leszek, 
hiszen te ilyenhez
túl jó ember vagy
Pedig kellene,
akkor is,ha méreg
bizonyítéknak:
semmit nem vesztek.
Bizonyítéknak:
félreismertelek.
Mankónak, hogy
meggyűlölhesselek.

2016. december 31. (a)

-2017-

Látástól vakulásig szó szerint,

 az utóbbi hetekben, napokban

De legalább könnyebben felejtek,

gondoltam.

Talán már az sem fájna,

 ha titokban rád keresnék,

 megnézni a képedet...

Talán ha óvatosan, csak egy ujjal,

 ha megérintelek,

Talán nem fog fájni,

te meg úgysem érzed.

A fénykép (SEM) érez,titkot is tart,

 ha csak egy pillanatra hozzád érek...

Fekszem a padlón.
Mint akit lelőttek.
A plafont bámulom
Fülemben valami vérmeleg
Majd elmúlik,csak üres könnyek.
Talán csak reflex.

Holnap kezdhetem elölről az egészet.

2017.januar 9. (a)

Egyet előre, kettőt hátra lépek

Mindennap szent esküt fogadok, 

Holnaptól ha hajszálnyit is, 

De csak előre haladok.

Fekszem a kádban, 

Még éppen ébren

Próbálom felfogni az elmúlt évet

-Kihűl a víz, engedek meleget-

Az elmúlt harmincnégyet

Mit csináltam rosszul? 

Hisz azért páran szerettek

De mindenki csak a hatalmas szívemet

voltam-e vajon valaha több?! bárkinek...?

Talán csak ideig-óráig rámcsodálkoztak

(Nahát, hogyan is férhet meg 

egy szívben ennyi szeretet!

Meg ne változz senkiért, maradj meg 

ilyen őszintének!

Mert igazán, mélyen érzel, 

érték vagy, tiszta ékszer,

A mai világban nem minden bokorban 

lel ilyen kincset az ember!) 

Azzal már tovább is álltak mind,

enyhe bűntudattal, fejet leszegve

Talán a "Vadászat" c. színjátékra siettek

-Kihűl a víz, engedek meleget-

És szerettem én is

először naivan 

aztán feltéltel nélkül, félve, 

és végül mindent félretéve, 

szerettem zsigerből, égve

Erre vártam egy fél életet

Ha csak pár percre is, de repüljek

Ha le is zuhantam, ne félj, 

"csak" a szárnyam veszett

S ha fáj is még, ha az égre kell nézzek

ne félj, túlélni két lábbal a földön is lehet.

Nem tudom, merre jársz azóta

De ha eszedbe is jutok még olykor

Csókom már meg nem kívánod

Bár tudtam volna maradni "barátod"

Nekem fáj a legjobban, de nem megy. Mert

"Már te is csak egy vagy a sok közül,

csakhogy pont az az egyetlen egy." 

2017. január 15. (a)

Sokat kell még tanulnom önmagamról

Sokat kell még tanítanom önmagamnak

Én és én

Sokat kell még tanítsunk egymásnak

Mintha néha nem is én lennék,

csak egy makacs, legörbült szájú,

ijedt kisgyerek

Pedig az én szám az, suttog

a süket fülemnek:

Mostmár állj fel!

Ha örökké simogatnád is a bánatod,

attól mi lesz jobb?

Meg kell tanulnod újra,

hogyan merd látni a Napot

Ha emléket őrzöl is, ne gyászolj örökké

egy holt virágot.

Nem kell, hogy szaladj.

Csak lépj egyet. Bármerre. Haladj.

2017. január 20.

Meglehet, hogy működik, 

a gondolat elterelő hadművelet, 

ha végkimerülésig
Ha mi elől menekültem, 
Átgondolni már nincs erőm, 
Talán már nem is emlékszem.
Csak néha egy pillanat
Kicsikét keserű szájíz,
Hát ez van. Ez még megmaradt.
Tükörbe nézve a ráncokat már észre sem veszem

De még megrémít az a lyuk ott szemben
Egyszer volt, hol nem volt, lakott ott egy szív...
De talán maradt még valami, 
talán még van miért
Azért még békét ad az erdő illata,
Azért még simogat a napfény
Arcomon még ugyanúgy mosoly terül szét, 

ha bármilyen szőrgombóc négy lábon közelít
És még mindig érzem az ismerős meleget, 
Ha rám nevet, vagy átölel egy kisgyerek
Tehát még érzek.
Annyit tesz: Élek. 

2017. január 29.

Szalad a reszelőn az alma,

üres fejjel bámulok a tálba.

Most jó. Most könnyű a semmi. 

Kinn csíp a hideg, de az ablakon

átszökő fényt már érezni. 

Lábamnál macska ül, rádió duruzsol,

én, mint sporthírekben mérsékelten érdekelt,

fél füllel hallgatom. Valami riportrovat, 

így, meg úgy az "aranycsapat".

Na tessék. 

Már nem hallok rádiót, 

már nem látok macskát

a kezem a reszelőn még csak-csak 

tolja az almát,

De már messze járok, mint egy időutazó

Észre sem veszem, már 

labdázok a gondolattal

(Mert vajon mi lett volna, ha...)

S ki tudja meddig repdesnék még 

keserédes tájakon

Ha hirtelen vér nem nem buggyan ujjamon

Egy pillanatra magam helyett 

újra rád haragszom

Kicsit még morgok, amíg 

az ujjam beragasztom

"ez is miattad van", 

a rádiót lecsapom. 

Aztán elfelejtem. Ezt is. 

Estére újra könnyű a semmi. 

Ennyi maradt belőled. Az ujjamon 

egy ragtapasz. 

Éjjel tán szorosabban ölelem a párnát, 

de holnap már -

eldobhatlak. 

            2017. február 13. (a)

Amikor mered letenni a 

céltalanul cipelt 

mázsás köveket

Amikor hagysz időt, hogy 

végig lélegezz 

minden egyes lélegzetet

Amikor rájössz, nem attól 

marad meg valami,

ha lefényképezed

Amikor mered meghallani 

millió szimfóniáját 

a csendnek

Amikor mered észrevenni 

a fény-árnyék díszletet,

akkor elhiszem, ajándék,

hogy én is része lehetek.

És végre majd rájövök: 

a legfontosabbak az 

elpazarolt percek.

És annyi van belőlük,

amennyit magamnak

engedek.

2017. február 15.

Még mindig kísértesz mindennap

Sohasem voltál,

és minden percben itt vagy.

Kád vízbe gyanútlanul csobbanok

És tessék. A víz tükre

már fodrozza arcod.

Csak hogy szemembe vágja

újra és újra az emléked

Azt a pár percet

Harmincöt évből a legszebbet

De minek

Előtted édes volt a langymeleg

Bár meg nem történtté tehetnélek

Valaki mondja meg, hogy lehet

Leengednélek, mint egy kád vizet

Víztükör-arcod markolnám:

maradj még, kérlek!

De ujjaim közül menekülsz

- Nem kellek -

Hát menj. És vidd azt a pár percet.

Hogy éjjel többé sírva ne ébredjek.

Hogy végre idegen legyen a

hangod, az arcod, az illatod.

Az üres kádban térdelve zokogok

Tűnj el végre, nem hallod?!

Takarodj!

2017. február 27. (a)

*

Most is épp olyan szép a lenyugvó

napnál a madarak éneke

Most is épp olyan jó a kávé melege

csak a torkom szorít egy picit

csak mert még mindig őrzi

a lépcső a helyed

Ha te nem is vagy itt

Pedig milyen régen is volt már,

Rég kihűlt a helyed

Eső verte, hó lepte azóta

S már új tavasz szele tisztára

seperte ezerszer

Mégis itt vagy, egy kicsit most már

örökre itt leszel

Láthatatlan lépcső-szobor. Cigizel.

Jobb, ha megszoklak tán.

Vagy is, nem is. Voltál is, nem is.

Egyszer majd megértem.

Egy másik életben talán majd

megtudom, miért küldött az ég

Miért épp akkor

Miért csak addig

Miért pont nekem

Egy másik életben talán

majd újra eljössz, hogy megmutasd

a szivárvány millió színét,

amit nem ismertem

Talán egy kicsivel több jut majd

belőled nekem

Egy másik életben, talán én leszek az,

akit keresel

Vagy ha mégsem,

Egy másik életben

Talán majd igazából is megértem

Ott tudom majd, hogyan kell

elengednem

Ahogyan illik, szépen, csendben

Az emléked elől nem kell majd szökjem

Téged sem kell teljesen elvesztenem

Mert egy másik életben nem fájsz majd

egy percért cserébe tízezerszer

Addig itt ragadtam, ebben az életben

Járni tanulok újra,

csodát látni szivárvány nélkül is,

itt, a jelenben.

Sok mindent nem értek.

Nem fogok soha talán.

Egy, amit tudok:

nem véletlen voltál.

2017. március 3. (a)

*

Az önsajnálat

– persze becézhetjük szomorúságnak-,

váratlanul érkezik mindig

(Igazán? Nos, kérlek, nézd a jó oldalát,

legalább itthon vagy, egyedül,

- látod, akad haszna ennek is –

nem kell fogat szorítva

hazudni, messzire nézve,

jól lenni, nagyokat nyelve,

szemlesütve.

Nyugodtan rázhat a zokogás,

senkit nem érdekel, mennyit bőgsz teli,

csak fél, vagy akár egy egész

WC-papír gurigát.

Igen, az igaz, ilyen sok idő után

azért ez már röhejes

főleg olyan kevés idő után)

Na de attól még ez van.

Talán már nem is csak „azért”

Isten tudja már (ha tudja) miért. Mindenért.

Nézd, legalább már tudom, mi a menet

Az sem jobb, hiába is tettetem a süketet,

Dübörögjön csak halántékom ajtaján reggelig

Tényleg ráun, eloldalog,

Ha kibírom, ha erős vagyok

De hidd el, már kiismertem, visszajön hamar,

míg jól nem lakik,

Míg nem kap egy korsó könnyet,

meg nem nyugszik.

Hányszor leordítottam:

„Tűnj el innen, mit remélsz itt,

Emberek milliói fedél nélkül

laknak, éhen halnak,

Betegek, de remélnek

Mindenüket elvesztik, mégis élnek.

S te nem szégyellsz itt koldulni?!

Elhordd magad, tőlem ugyan

egy csepp könny nem sok,

annyit nem kapsz!”

Talán szégyelli. Ha ő nem, hát én igen.

De azért csak tartja a poharat.

Annyi éve idejár már.

Mint a rossz pénzt, ismerem.

Nézd, nem örülök, ha betoppan.

Rég nem kínálom már udvariasságból.

Kapja meg szépen a jussát,

higgye csak, ő nyert.

Kibőgött szemembe nézve

élvezze minden csepp italát.

Nagyot böffentve legördül a székről,

búcsúzóul hanyag csókot dob,

mielőtt végre veszi a kalapját.

Kissé még ráz a hideg,

de már illan az undor.

Az élet megy tovább.

Béke lesz pár napig (pár hétig is talán!)

Igaz, néha mintha érezném

ajkamon mocskos szája nyomát

De már nem veszem komolyan

A képzelet játékát.

2017. március 24.

*                  

"Kedves Utasaink, hamarosan 

megkezdjük a leszállást. 

Budapesten  a helyi idő 21 óra 45 perc. 

Kérjük az öveket tartsák becsatolva."

Mint gombnyomásra, már 

csorog az arcomon az üresség

ócska rutin, hónapról hónapra.

Be az orromig tekert sálba.

Eláztatja.

De egyszer majd elapad, 
elmúlik a hiány,
Egyszer majd nem fáj már, 
amikor a repülő dobban
Mert nem jelentesz egyet majd, 
ezzel a várossal
Ahogyan benned sem rezdül már 
régen semmi
Ha feletted egy repülő
az eget szeli -

                 2017. május 16.(a)

*

NEM (kellesz)

Megnézted újra és újra
kívűlről, felülről, alulról, belülről,
Kifordítva és hangokra szedve
szánalmasra elemezve
tudatalatt még mindig
a magyarázatokat keresve
hogy végre elfogadd,
hogy tiszteld, hogy megértsd
9 hónapja már, hogy dédelgeted
Vajúdtál már érte
éppen eleget
Talán titkon egy összegyűrött igen-t
reméltel, ami majd
idővel szépen kisimul,
hihetővé nevelnéd tejeden
És most itt van, karodon pihen
Elszörnyedve nézed:
tényleg itt a vége a mesének
Micsoda torzszülött,
anyaszült meztelen,
szívettépőn üvöltő
NEM

2017. július 11. (a)

*

Hogyne tudnám én is, nyilván,
van abban valami beteges,
ha hajnal kettőkor majd egy év
után, álomtól nehéz
pillák alól azon töprengek:
ha választhattam volna,
mit választok
oknak
magyarázatnak
elfogadható vagy elfogadhatatlan
indoknak?
Könnyű préda tipikus zuhanását?
A sajnos még mindig kissé negatív
hozzáállást, a hallgatni is sok
nyavalygást?
Ragaszkodást-kapaszkodást-
 csimpaszkodást?
Túl sok, vagy túl kevés szexet?
Képzelt-valós súlyfelesleget?
Macskát-e, vagy köldök felett
kiskori heget?
Tájszólást?
Talán mégis inkább egy
visszeret?...

Igen, persze, tudom, hogy
rég nem számít
és igazából tényleg
mindegyis
Inkább csak, hogy messzire
hajítottad-e könyvestől?
az életedből azt a fejezetet?
Inkább csak, hogy az emlék,
ha marad (?), hol marad meg
Kukában-e, vagy szív felett?

                     2017. augusztus 5. (a)

*

Törölni kéne végre ezt az
alkalmazást
What happened on this day
nyomj már végre egy delete-et
mindenre, ami
az életedben túl régóta,
többnyire keserű,
kevésbé édes

Hisz kinek kellene egy szaros smiley,
hogy vigyorogva az arcba tolja,
egy éve boldog voltál!
egy éve elhitted!
Ugyan kinek kell egy szaros smiley:
el ne felejtsd, nézd,
hát nem volt szép repülni?

Hány év kell hozzá
egy futóverseny győztesnek,
hogy újra elő merje venni
a legszebb serleget
Hány év kell hozzá
egy béna embernek?

                 2017. szeptember 9. (a)
*                    


megvettem
eltettem.
hogy júliusban megtaláljam
akkor majd szép lesz.
órákra gyermekké tesz majd
a fanyar illat, a szökkenő fények

de lehet május is. vagy szeptember.
csak december nem,
ilyenkor másképp hullanak a fények
csillagszórót egyedül égetni,

Minek

                      2017. december 2.

*

                             

Mérföldek és kilométerek között

Elvágyni innen, mindig el -

az alföldi búzamezők végtelen

pipacsos tengerébe,

hajlongó árvalányhajak fölé,

a nagy nyárfa közepére,

nehézillatú fenyők közé

szökkenő őzzel menekülni,

a tokaji hegyek hűsébe,

szentjánosbogár világította ösvényre,

nyárs mellett táncoló lángnyelv fényébe,

izzadó falú hűs pincékbe,

roskadó puttonyok közé,

oda, vissza, szédítő hőségben

Balaton hűsébe,

lángosos bódé előtt kígyózó sorba,

az ócska, poros, lomha vonatokra,

oda, ahol szaloncukrot aggatnak

a karácsonyfákra,

vissza, ahová érkezni mindig jó, oda,

ahol az öleléstől

az ember torka
elszorul

Elvágyni onnan, menekülni, mindig el -

a szerencsétlenebb sorsúakat letaposók

országából,

a mindennemű másságot elítélők

országából,

a megvert hajléktalanok országából,

a zsarnokság, a felszított gyűlölet

országából,

a mélyszegénység országából,

a romos kórházak országából,

a luxus kastélyok országából,

a fűtött füves stadionok országából,

az otthonaikban halálra fagyott

magára hagyott öregek országából,

a kiskirályok országából,

a korrupció országából,

a demokráciának csúfolt

diktatúrából

EL

Hazavágyni innen,

menekülni onnan:

a mérföldek és kilométerek között

valami valahol elveszett.

Egyre csak kutatni valami félig

elsorvadt gyökeret

Aki hazájában hazátlanná lett

az mindig mindenhol

csak bujdosó

idegen lehet

2018. április 6.

Pizsama

Hetekig, hónapokig, évekig

etetni, itatni, mosdatni

tisztába tenni, gyógyszert

beimádkozni

Igény szerint félre, vagy

egyenesen beszélni

Nem létező madarakat, kutyákat

simogatni, v elhessegetni,

nem létező tárgyakat eltenni,

nem elveszíteni őket, megígérni

Minden lenyelt falatért,

kortyért hálásnak lenni

És végül már együtt várni,

hogy vége legyen az egésznek,

ne kelljen fájdalmat okozni

öltöztetni, mosdatni, forgatni

amikor már minden érintés fáj

Öklendező, elszürkült rongybaba,

Istenem, miért kell még most is mosdatni,

félig kifordult szemekkel, ennyi maradt,

ennyi volt az ember

Könyörgöm, hadd menjen,

engedd végre el

Aztán csak a hörgés

fogni a hideg kék kezet, légy erős,

megígérted

Nyirkos, tapadós homlokot simogass

Higgy minden lélegzetet utolsónak

Egyre ritkábbak

És nézd végig sokadszorra,

ennyi volt, így száll el az élet

Csukd le a szemet

Sirasd el,

de már nem fáj neki,

Könnyebbülj meg

A lépcsőn szaladva másnap torpanj meg:

jaj, a pizsama ujját

már megint nem varrtam meg

Éjjelenként még hetekig arra ébredj

a gyógyszert beadtam-e

ma ivott e eleget?!

2018. július 12.

*

Boldog Karácsonyt!

előbb a rendszer roggyan,

aztán a térd.

adja az Isten, hogy

egyenként bünhődjetek

az összes 

Hét krajcárért.

aztán a térd.

2018. december 21.

*

Ki bűne, mondd?

Mert a kisvasutak, stadionok,
az egész kitartott, hűséges holdudvarod
egy ország elsikkasztott jövője,
mind semmi csak,
csip-csup gyerekcsínyek,
szárad a lelketeken
ezerszer feketébb vétek
Milliók szívét, be gyűlölettel vetettétek
rettegéssel jól meg is öntöztétek

Mert ki bűne, mondd,
ha már a szülő így okítja gyermekét:
élelmesnek kell lenni,
nincs mit tenni,
hiába na, a mai világba'
arra fordulj, s úgy dörgölőzz,
ismerőshöz, komához is, okosba'
csurranjon is, cseppenjen is,
pici festék, rövid szoknya,
kicsit jobban mosolyogjál,
érted te, csak csinosba'!

Mert ki bűne mondd,
ha már az anya félelemre tanít:
Értem én, igazatok van,
ki kell állni az elnyomottakért,
Igen, persze, tüntetni kell,
ha másért nem, az elvekért…
De vajon akad-e majd,
aki bennünket is megvéd?
Ha te nem is félsz, vénségére
legalább anyádat nézd!
Nyugdíj előtt, ha kirúgnak,
levesembe mit hús,
zsír se marad!
Értem én, hogy menni kell,
s hogy kötelesség…
Mennék én is, ha nem félnék…
De ha mégy is, könyörgöm,
fütyülni nem kell,
fel ne ismerjenek,
az Istenért, hallgass rám,
arcodat takard el!

És ki bűne, vajon,
ha az egyenruha hatalomtól részegít?
Féllábú hajléktalant, rugdosva,
undorral kelteni,
tolókocsistul a mínuszba
könyörtelenül lökni ki,
emberségből röhögve megbukni,
felhatalmazást, mondd,
erre ki adott neki?!

És ki bűne, mondd,
ha csupán csak azért, hogy
alulról is bebástyázhasd
rendszered,
milliók hazája,
már megint,
a házmesterek országává lett?!

És ki bűne mondd,
ha egy országban tömegek
éheznek?
Embereket zsák krumpliért
megvehetővé, mondd, ki tett?!

S ha van, kiknek vétke
aljas gaztetteiteknél még nagyobb,
hát mi vagyunk azok.
Mert farkunkat behúzva,
szemlesütve,
ezt ma is, holnap is,
tűrjük,
hagyjuk.

2019. január 27.

*

Szálak

Annyiszor elképzelted.

No épp így nem, sohase.

Annyi sok szálon, mind, mind

végigfuttattad

Tudj' Isten miért, ez az egy,

mindig pont kimaradt!

Hitted, hogy végül lesz majd,

ki fogja a kezed,

mire végképp legyőznek,

a ráncok, a visszerek.

Hitted, együtt vénül majd,

a férfi, s a nő,

hogy nincs baj,

mi együtt nem legyőzhető.

S ki tudja, van-e még szál.

Tán mindegy is már

(Addig se fáj)

Nem azért, nem rossz ez így se.

Végtére is,

bele is fárad az ember,

ennyi sok

képzelgésbe

2019. március 12.

*

A feketék- fehérek, s a színesek

Pörög a film

Most fekete-fehérek

Minden kép, mint egy rég

eltemetett pofon

Mind eltapostam,

egyenként döngöltem le,

mindet

De álmomban mégis feltörnek,

és én egyre csak verem szét,

a fejüket

egy franciakulcs is megteszi,

de igazából bármi kézbe akadó

csak végre ezer szilánkra törjenek

csak egyszer bírjam végleg

szétzúzni őket

Ma felgyújtom mind,

Talán holnaptól nem gyötörnek

Megnéztem mindet, a színeset,

nem százszor, ezerszer,

Becéztem, dédelgettem őket,

Etettem, nőjenek nagyra, erősödjenek

Írják felül, színezzék át mind,

a fekete-fehéret

Hittem, együtt képesek rá, bármilyen

túlerőt legyőznek

Elestek mindig. Nem százszor, ezerszer.

Megfakultak a régi színek.

Összemosódtak,

a feketék-fehérek, s a színesek.

Egy furcsa album képei ők,

talán az évek,

ha,

lágyítják élüket.

2019. április 20.  

*

Neki(k) még igen

Ha visszamehetnék az időben,

megölelném azt a kislányt,

helyettetek

Hogy érezni tudja,

mi az a szeretet

hogy el merje hinni,

hogy értse,

hogy milyen, ha minden nap,

nemcsak szombaton, vasárnap,

nemcsak titkon, ha épp szabad

nemcsak pár hónapra,

míg mindenkinek alkalmas

Őt már nem lehet

Talán egyszer lesz majd valaki

Talán őt még meg tudom védeni,

Senki nem fogja idegből verni!

Órákon át nem fogja magát

egyedül rekedtre üvölteni!

Ha bántaná valaki,

elmondani majd meri,

mert tudni fogja,

nem őt vádolják,

és igen, lesz!

Aki hisz neki!

Igen, neki még meg tudom majd

mutatni, ő majd elhiszi:

merjen majd szeretni

megéri

2019. április 20. (anya, apa)


*

hidden price for a smile of a child

‌    ( 'Every time you spend money, you're casting a vote for the kind of world you want' -Anna Lappe)

‌

‌how many minutes is alright

‌to take away

‌from their lives

‌how many years

‌or decades

‌and what for

‌so we can see their seconds of joy

‌those sparkling eyes can satisfy us

‌to convince ourselves

‌our money was well traded for

‌for love-seeds

‌and for us they will grow

‌

‌of course there was 

‌some hidden price

‌of course you never

‌realized

‌should have been more obvious

‌for sure to must make you think twice:

‌have THEY been offered

‌this delicious apple

‌have THEY been knowing 

‌it's real price

‌they would (they will)

‌throw up every morsel of it

‌as soon as they learnt

‌it only costs 

‌their very life

‌

‌ 2019. augusztus 16.

*

'doing my best' for Mother Earth too...

so that's it.

to get away,

with a 'doing my best'

hands are washed

and it's off our chest?

how could we let this happen

how can we let this happen

HOW CAN I LET THIS HAPPEN

yes, we are part of it. 

I'm part of it

just as you are

But tell me one thing,

since when

a blind eye

was good enough

to justify?! 

18/09/2019

*

Drága....Fiam....,

csak ízlelgetem a szót, mégis melegség járja át a szívemet. Ma úgy éreztem, írnom kell neked. Furcsa ez, hiszen még nem ismerlek sem téged, sem a testvéredet. Koszos kis arcok sanyarú sorsú tömegéből próbálom látni a ti arcotokat. Ahány másodperc, annyiféle arccal jelentek meg. Néha fekete vagy, mint a szén, hatalmas csodálkozó szemekkel. Máskor fehér a bőröd, mint a hó, és huncut a mosolyod. Van, hogy magyarul, van, hogy angolul szólsz hozzám, vagy egy teljesen idegen nyelven gügyögöd életed talán első szavait. Annyiféle arcot öltesz a fejemben, mind olyan szeretetre éhes, mind olyan kiszolgáltatott...az ember végül már nem is érti, hogyan is lehetne csak kettőtöket választani? Mi lesz a többiekkel?...Mintha ez a szomorú tömeg, mind egyetlen gyermek lenne, megannyi arccal, mind arra várva, hogy ő is tartozzon valahova. 

Több, mint négy éve már, az éjszakának, amikor a reptéren a hajnali buszt várva hosszú órákon át, a mennyezetet bámulva, hirtelen megszületett egy gondolat (az sem kizárt, hogy egy gyermek is épp ebben a pillanatban született, s talán éppen te....). Ott és akkor jöttem rá, hogy persze, hogy ezt akarom, persze, hogy Téged akarlak! Kit érdekel a hús a húsomból jellegű hülye szöveg, amikor olyan sokan vagytok, akiknek nem jutott szeretet! Lehet, hogy nem az én testemben növekszel, v legalábbis nem a méhemben,  hanem egy kicsivel feljebb: a szívemben. Nem kilenc hónapot várok rád, gyermekem, hanem éveket, hosszú éveket. 

Szinte semmit nem tudok rólad, főleg a múltadból, de úgy sejtem nagy rá az esély, hogy már most bőven kijutott neked a nélkülözés és a szomorúság... Csak annyit tudok ígérni, mindent megpróbálok majd, hogy az életed boldogabb legyen. 

Megtanulod majd mit jelent az, tartozni valahová. Egy család részének lenni. Hogy mi a jó és mi a rossz. Hogy mit jelent az, ha szeretnek. Így majd te magad is képes leszel szeretetet adni. Megtanulod majd, hogy bármi is történjék, mert sajnos néha történnek rossz, nagyon rossz dolgok, de mindig lesz, aki meghallgat, akinek a karjaiba futhatsz vigaszért. 

Mégis, Gyermekem, van valami, ami borzasztó aggodalommal tölt el. Úgy tűnik, sokkal több, nagyobb és rosszabb dologtól nem tudlak majd megvédeni, mint akkor, sok évvel ezelőtt azon a padon képzeltem, amikor álmodozni kezdtem rólatok. 

Akkor még sokkal reménytelibbnek tűnt a jövő. Vagy csak én voltam vak, és valamikor időközben kezdett felnyílni a szemem. Azt hiszem, én magam is változtam, és már nem tudom úgy látni a dolgokat, mint régen. 

 Aggódok a jövőd miatt, gyermekem. A te jövőd, és a millió másik gyermek jövője miatt. De a te jövőd a legnagyobb félelmem. Amikor már a valóságom része lesztek, nem csak az álmaimból ismerlek benneteket, két csöpp kis angyal, a szeretetem még nagyobbra nő majd, és már most a szívem szakad meg a gondolattól, mi vár rátok ebben a világban. Mivé válik addigra ez a valaha gyönyörű bolygó? Mit hagyunk belőle nektek? Mi lesz ha már nem tud adni nektek, még ivóvizet sem? Mi lesz, ha éhezni fogsz? Ha éhen halsz? Mi lesz, ha a szomjúság és éhség embertelen cselekedetekre kényszerít, a túlélés érdekében? Mi lesz, ha úgy döntesz, ember maradsz, ahogyan neveltelek, hogy soha ne bánts másokat, mi lesz, ha éppen ezért nem éled túl, mert az élet olyan kegyetlenné válik, hogy esélyed sem lesz? Mi lesz, ha mások áldozatává válsz, akik már eszüket vesztették az éhségtől és szomjúságtól? Mi lesz, ha a bolygó olyan meleg lesz, vagy olyan hideg, te, legkedvesebbem, hová rejtőzöl majd, amikor többé már nem lesz hová menekülni ezen a Földön? Mi lesz, ha neked magadnak is lesz gyermeked, de nem tudod megadni a legszükségesebbeket, és a saját kezeid között hal majd meg? MI LESZ, HA EZ A GYERMEK TE LESZEL, AZ ÉN KEZEMBEN?!

Tudom, ez mind drámaian hangzik. Mégis azt gondolom, nagy eséllyel nem a drámai a megfelelő jelző rá, inkább realista. És ez feldühít. Nagyon, nagyon feldühít, szavakkal nem is tudom leírni a dühömet. Sokszor sírok emiatt, mert úgy érzem, meg vannak kötözve a kezeim, be van tapasztva a szám. Tehetetlennek érzem magam, hiszen mi haszna, ha látom, hogy ilyenné tesszük a jövődet, de nem tudok eleget tenni, hogy megelőzzem? Mintha álmomban ordítanék, de megrekedne az üvöltésem az álom és a valóság határán, senki nem hallja...

Nem értem. Mások nem látják ugyanezeket a dolgokat? Ők nem ugyanezeket a híreket hallják? Persze, hogy nem könnyű megemészteni, hogy mi magunk okoztuk ezt a szörnyű helyzetet, ha nem is aktívan és tudatosan, de passzívan igen, az életmódunkkal. 

És a hallgatásunkkal. Az elnéző, szemet hunyó viselkedésünkkel. Azzal, hogy mindig valaki másra várunk, aki majd megment bennünket, és a gyermekeinket. Hiszen mi túl kis halak vagyunk, ahhoz, hogy változtatni tudjunk. És egyébként is, mi nem vagyunk felelősek, hiszen nem a mi, hanem a kormányok kezében van a hatalom. 

De ki ad nekik hatalmat? Ki hagyja, hogy megússzák ilyen hitegető politikával? Éveken át vitatkoznak és ölnek súlyos milliókat másodlagos kérdésekbe, miközben a lábunk alatt már szétesik a Föld! Az Isten szerelmére, miért engedjük, hogy hazardírozzanak a gyermekeink jövőjével? Miért nem kényszerítjük őket, hogy üres ígéretek helyett azonnal megtegyék a szükséges intézkedéseket? Tényleg csak ölbe tett kézzel állunk és nézünk? Miért vagyunk olyan vakok, hogy nem érezzük a saját hatalmunkat? Miért nem vagyunk képesek összefogni és együtt harcolni? Félünk? Mitől? Több, sokkal több okunk van félni, ha még most sem állunk ki a gyerekeinkért, a Földért! Pedig együtt még mindig lenne esélyünk, hogy visszaforgassuk az időt. 

Legalábbis muszáj hinnem ebben, hogy képesek vagyunk rá. 

És bármilyen kicsi esélyt is látok, de akarom, hinnem kell benne, hogy megtesszük. Érted, fiam. Sőt, remélem, hogy soha nem fogod látni ezt a levelet. Látod, én hiszek a tündérmesékben. Ahol a dolgok megváltoztathatóak a legeslegutolsó pillanatban. Ahol a jók elnyerik jutalmukat. Még mindig él bennem a remény. Sokszor olyan kicsinek és gyöngének érzem, mint egy szalmaszálat. De kapaszkodom ebbe a szalmaszálba. Talán még nem késő... Hátha te már egy más világban nősz majd fel, kisfiam. Talán a tiéd lesz az első felelős generáció. Ti már tudtok majd vigyázni erre a bolygóra, mert ti már tudni fogjátok és értékelitek, mennyit kaptok tőle, mennyire függtök tőle, mi az igazi értéke, és ti már értitek, az embereknek mindig alázatosnak kell maradnia a Természettel szemben. 

És ha egy nap majd hozzám fordulsz, és azt kérdezed, mondd, Anya, nem volt nehéz, azokban az időkben? Megértetni mindenkivel, hogy elég erősek, ha összefognak? Azt gondolták, reménytelen? Voltak, akik azt gondolták, az egész csak egy túlzás és kitaláció, amiért nem érdemes feladni a kényelmüket? A barátaid és a családod, nem fordultak ellened? Nem gondolták, hogy őrült vagy? Volt, aki megfenyegetett? Nem vesztetted el a reményt te magad is?  Hogyan vészelted át? Mi adott erőt, mi hajtott tovább? 

És akkor majd elmondhatom nektek, koszos arcú angyalkáknak. Hogy igen, ez mind így volt. És minden volt, csak nem könnyű. De akkor sem adhattam fel, egy percre sem, harcolnom kellett tovább bármi áron.

Mert már akkor szerettelek. 

2019. szeptember 16.

*

Welcome to Erdogan

’this is the beginning of a 'beautiful' friendship'

Mert ma is köztünk járnak

Kezet ráznak

Lennék mellettük légy a falon,

ha diskurálnak, hadd hallgatom:

„No komám, mi újság felétek

Mennyibe fáj mostanában

az ártatlan emberélet?

S ha gyermeké, drágább-e?

Igaz is, jól mondod

egykutya mind,

hadd hulljon a férgese

így is kell, kicsire nem adunk!

Inkább azt mondd, segítség kell-e?

Sokat, ha nem is, de tudod, 

ami tőlünk telik...

Ha mi megszorulnánk, tudom, 

kisegítsz ugyi te is?”

S épp oly tehetetlen, 

mint légy a falon

keserű dühvel hallgatom, 

imádkozom:

Istenem, csak egyszer, 

csak egy napra, ha adná az ég

Lehessek

mennydörgő villámlás,

hataloméhséget elsöprő szélvész,

diktátorokat elnyelő földrengés!

Vagy lennék bár bomba, hol esznek, 

az asztalon, 

de jobb lennék-e akkor,

mint ők maguk, a célpontom?!

De mindegy is. Nem ez, 

csak egyszerű kisember, 

öklöt rázó, 

de sokmillió  kisember vagyok, 

És remélem újat nem mondok,

tapsolni nektek 

SOHA

nem fogok

Előbb nyeljen el a föld, ha számból

más hullna rátok, 

mint átok

Ne bottal, de verjen bennetek

hitlerek ellen

nincsenek virágok

2019. november 7.

*

No man will ever lie to me, Daddy

Funny that, Daddy, how some of our memories 

remains so clear and sharp

Though I did not record this one

in the memory book from me to you

You must had been 35 cause I was 9

We were driving off in your car

just left your girlfriend's, Kathy's house

not for your home, 

but for another city

Come on, we need to hurry

it's already dark

We don't want to arrive in the

middle of the night

Cause what would Lizzy (as GF2)

would make of that

Last thing we need, from her as well,

to start suspect

It was bad enough when Liz (as GF3),

the other week, 

was bringing 'my' slippers to me

The words were quicker than my thoughts:

'They aren't mine' my mouth said

Everything froze

You could touch the breath

’Whose are they then?’ her eyes grew huge,

I could not reply

I've already ran out

Trying to run away from the shame

Should have bitten off my tongue

rather than betray...

Still. Later I found out, 

(though I never knew how)

but you managed to explain! 

That's what I'm thinking now, 

in the car. As we get further 

from Kathy's home

when all the sudden I turn to you:

’Isn’t it hard to remember

what have you said here

to not mess it up,

with what have you said elsewhere?’

You thought for a second.

’No, not really. One gets used to it.

After a while.’

’Well, that might be, Daddy' 

I said with a roguish smile

’But one thing I know, when I grow up,

for me, no man will ever lie, 

of course, they can but try,

but good luck for them

I will not believe a word 

when they speak

There is no way 

I would let them make

a fool of me!

It was all long time ago, Daddy.

It took me long to understand. 

They were no fools, those girlfriends.

Nor that you were that clever. 

They have CHOSEN to accept 

all your BS.

And that's what you used. 

They could survive your lies. 

But not loneliness.

10th November 2019. (apa)

*

bele is farad (kollazs v mi)

(mert ti csak azt hiszitek, hogy csak azt hittük)

.

.

Ma én leszek a gonosz

Te leszel az érthetően

könnyes szemű őz

...

Tiszta lelkiismerettel

Üvölthetem

Ha a hőtől lassan

párolgó testek

testdarabok érintkeznek

Egy egész tarisznya emlék

veszik el

És az olcsó üvegcserepet

Nézhetném minden reggel

A személyes üveg szilánkjainak

hallgatag csörömpölését

felülmúlod-e majd...

(’99)

lassan kiittál apró kis

poharadból, keserű fintor

lettem őszinte arcodon,

(’99)

És csak néha, már csak néha

jut majd eszembe, hogy

benned nem maradt semmi

belőlem, mert te csak azt hiszed,

hogy csak azt hittük,

hogy szerettük egymást

(’99)

----------------

FUSS, mert még futhatsz, hallgathatsz,

még nem látott senki, s egyedül egy

sarokban, sós könnyeiddel szépen

majd lenyeled a képet, a mérget,

s talán még elhiszed magadnak,

hogy meg sem történt mindez.

Így kellene, de mit teszel, a kezed

hová indul, őrült, a hideg kezed,

meztelen lábat miért érint meg

A szád miért nyílik- KI EZ 

(’01)

Mert itt minden emlék szélét

rongyosra rágja a fájdalom

elhinni még mindig nem akarom

Lassan görnyedek a tudás alatt

Rám ömlött, mint maró sav

A testemmel védeném a múltat,

A féltve őrzött illúziókat

Halkan csöpög rájuk a sav

(’02)

Akinek csak a szemébe néznék

és eleven élő hús lenne

-

Minden, ami nem lesz

más, csak emlék

(Emlék, ami körbefonja,

átöleli életem

Emlék, ami csendesen

porosodik majd apró

szobád eldugott polcain)

(’03)

én voltam, nem láttad?!

....

Már nem fáj.

A semmi szélén, a minden végén

már semmi nem fáj

Itt már csak bambán nézünk,

Szédülünk

Itt már csak megszokásból pereg

arcunkon a könny

Sósan csordul szájsarkainkba

a közöny 

(’03)

-----------------------

Itt vagyok. Veletek. Köztetek.

Felkelek, élek, eszek,

Lefekszem, elalszom, élek.

Leiszom magam, megalázkodok, kifordulok

Kijózanodom, rám néz a szégyen

és kiröhög.

Élek.

De miért? Minek? Kinek?

Kiért vonszolom fagyott szárnyaim

bűzös pocsolyákon át,

Kiért nyelem a falatot

Kiért nevetek veletek,

Amikor majd megfulladok,

úgy fáj, hogy

nem elegen

nem elég erősen

elmúlik, érzem  

(’04.)

---------------

Nem hiszek

Nem érzek

Nem bízok

Nem sírok

Túlélek mindent

Nem vágod

Köpök rá

SOHA TÖBBET

Senkiért

Nem fájok

(’05)

---------------

Hogy 

magukhoz rántsanak

-és én közben a szemükben

lássam azt a másikat-

(’05)

-------------------

Mese volt

Szép volt

Lehet, hogy igaz sem volt

De tudod, néha egy-egy

pillanatra bármi szépet

elhiszek,

amit tudom, hogy nem szabad,

mert csak bennem játszik a képzelet,

de csak egy ilyen percért

inkább adnám az életemet

És tudom, hogy elillan,

tudom, hogy álom

minden képzelt-koldult

boldogságom,

de ha éreznéd a pillanat ízét,

ha hallanád szárnysuhogásom

meséjét,

értenéd, miért vállalom,

bármennyire is fájjon

a porba hullani

vérző sebekkel

szárnyszegetten –

de repültem:

volt miért élnem,

van mire emlékeznem

(’06)

Menekülök a metsző magányból

Szeretetet koldulok – ágyékból

(’06)

----------------------

Csendben bújik meg, 

s ha sétálni indulok, 

hajam közé szökik,

A tarkómban bizsereg

Néha már nyugodt vagyok,

Nem gondolkodom, nem félek

Eszem és iszom

Csak nem élek

De kegyetlen, nem enged,

Váratlanul ugrik elém

Élőt keres halott szemek mélyén

Újra és újra felvillan

Ártatlan napsugárban

Szivárványban

Vízcsillogásban

Minden meghajló fűszálban

Minden felröppenő labdában

Minden mosolyban

Csepp katicabogárban

Virágok illatában

Gyermekkacagásban

Ott van a korty tejben, a falat kenyérben,

Minden lélegzetvételnyi levegőben

Ott lapul és halkan suttog a fülemben,

Emlékszel kedves? Voltál boldog is,

Emlékszel?

Emlékszel, ahogy fogta a kezedet, ahogy pörögtetek,

Két világ határán, már majdnem elrepültetek,

boldogság-tánc,

Körülöttetek tűznyelvek

És milyen igaz volt, milyen végtelen pillanat

Öröknek hitted, hisz szemében,

Mint tükörben láttad önmagad

.....

Mert végtelen pillanatot ezután

Már másban kell keresnem-keresned

Istenem, miért engedted?!

('07)

Nem akarom érteni, hogy

mért épp ma hajnalban

szakad meg a szívem

Milyen furcsa voltál ma

milyen szabad -

és idegen.

Magadhoz ölelsz

de karjaid közt már érzem,

ahogy percről percre

szökik ki belőled minden,

ami voltunk, voltam:

az emlékem

(’10)

Talán a hajnal

Talán az agyam

Hasad

Ne érj hozzám

Eljött a holnap 

(’14)

Mert nem tudtam róla, hogy halkan

  átcsúsztam a Múltba 

('16)

De amúgy kösz, igen, jól vagyok,

    csak néha szeretnélek leköpni,

    mert nem is sejted, hányszor

    öltél meg, és mindig egyre

    jobban, és hogy tudd, ezért

    gyűlöllek, jobban, mint

    leírni lehet

De amúgy igen, kösz jól vagyok,

    csak néha tudod besurran

    valami nyitva hagyott, rég

    elfelejtett ajtón

    valami láthatatlan düh

    És annyi év után néha mégis

    újra leteper

    És én csak fekszem meggyalázva

    MERT NEM ÉRTEM

    a szemem mitől csorog

De amúgy kösz, igen, jól vagyok.

(’16)

----------------------

Remélem érez majd ő is 

a szíve tájékán 

legalább olyan meleget

Amikor majd neki mutatod

a Szabadság-szobrot

meg a Gellért-hegyet

(’16)

Ha kell, mindennap kiírlak:

majdcsak elfogysz, majdcsak elkopsz.

Füstkarikákon át kifújlak, 

Poharak aljáról rosszullétig kiiszlak, 

Könnyítek magamon és lehúzlak - 

(’16)

Láthatatlan lépcső-szobor. Cigizel.

Jobb, ha megszoklak tán.

Vagy is, nem is. Voltál is, nem is.

Egy másik életben talán majd

én leszek az,

akit keresel

Vagy ha mégsem,

Talán majd igazából is megértem

Ott tudom majd, hogyan kell

elengednem

Ahogyan illik, szépen, csendben

(’17)

De egyszer majd elapad, 

elmúlik a hiány,

Egyszer majd nem fáj már, 

amikor a repülő dobban

Mert nem jelentesz egyet majd, 

ezzel a várossal

Ahogyan benned sem rezdül már 

régen semmi

Ha feletted egy repülő

az eget szeli -

(’17)

és igazából tényleg

mindegyis

Inkább csak, hogy messzire

hajítottad-e könyvestől?

az életedből azt a fejezetet?

Inkább csak, hogy az emlék,

ha marad (?), hol marad meg

Kukában-e, vagy szív felett?

(’17)

------------------------

Végtére is,

bele is fárad az ember,

ennyi sok

képzelgésbe

(’19)

*

akiknek nem inge - szerepek

a kimondatlan szavak

leghangosabban mindig ők ordítanak

hányszor hittem nekik, 

hogy ők a legigazabbak

és ti meg főleg.  magatoknak,

mindig lelkesen hittetek, 

hogy a félrebeszélő száj 

pont elég álarc

s hogy maradok vak, 

hogy valóban nem látom meg

az üvöltő üres sorokat, 

ha épp nem alkalmas, 

ha épp nem praktikus, 

és amúgy is túl bonyolult az egész

na meg veszélyes

és jobb lesz így 

mindenkinek, 

és milyen szerencse, 

hogy ti meg ilyen erősek, 

mert hisz' én mindig milyen gyenge, 

és elhiszitek mindig, hogy 

mekkora rohadt nagy hősök

vagytok és voltatok

ó, és már megint milyen szuperül 

megóvtatok, 

hisz sehol egy könny, 

minden remek és

ma sem sérült senki

csudajó, hogy megint rutinosan 

ki nem mondtátok, 

hiszen én olyan gyenge,

(és hogyan is vennétek észre, 

hogy nemcsak nektek van

álarcotok)

és mesés, 

hogy megint mindenkinek 

ilyen jól megy

ez a szerep

de ijedelemre nincsen ok, 

maradok vak

nincsenek új

szerepek

sőt talán már nem is azok

nem hallok 

semmi kimondatlant.

soha. mert

már rég nem is akarok.

2020. január 13.

*

not you

had you been flowers, 

i would rather pick 

any stinging nettle

but you

still. dont worry. im grateful 

as i ought to be

as one day i will learn 

to miss you

or more the loving flower 

i never had

cause you never 

even tried to be

2019. januar 21. (anya)

*

Én vagyok

Annyi régi versből,
21 év után, ha...
Végre már meg merem hallani,
Mit írtam akkor a papírra:
"és nem kell szólnod,
hogy szeressenek"

Hogy a kockás papírra
rosszul írtam
Mert az első, akinek nem szóltam,
akinek a legjobban kellett volna,
én voltam

Mert én vagyok, a tükörben,
akinek kinyögni
még mindig nem bírom
Akárhányszor is próbálom,
És végül már a tekintetem
sem állom
Lassan szorulni kezd a torkom Lassan szorulni kezd

a torkom

Hogy a "falakat feketére
festő kéz", nem másé volt,
S a kéz most is fest
És én vagyok az,
mindig is én voltam,
Aki fogja az ecsetet

S ha 21 év múlva,
ha még itt leszek,
hogy akkor visszanézve
mit látok majd
Ahhoz most keverem
a színeket

2020. július 19. 

*

az ezüstlánc súlya

Az alkalomra már nem emlékszem

Talán 18 vagyok. De lehet, hogy ballagok. 

Gyere lányom, ha már annyira az ezüst a kedvenced,

Megyünk az üzletbe: választhatsz egyet. 

A sok tálcát egyre csak halmozzák

Vörös bársonyok közt 

Hidegen csillog az ezüst

Hogy igazán nem tetszik egyik se,

mondani dehogyis merem! 

Ezüst persze... csak mind olyan...

semmilyen....

Látom, fogytán a türelmed. 

„Na, hát ennyi közül, 

csak találsz már egyet!”

Igaz is, hát legyen, bökök egy sodortra

mert valóban, a minta mindegy is, 

Tőled, az Apámtól kapom! 

Csak ez, ami számít.

Míg az övet kötöm be, 

felém fordulsz, a kocsiban:

„Hogy tőlem kaptad...

Erzsinek nem fontos tudnia”

Egy ugye értjük egymást kacsintás

És fordul a kulcs, nyomod a gázt. 

Értjük igen, 

hát hogy is ne értenénk. 

Fojt már a lánc. 

Csak pár gramm, 

mégis mily nehéz.

Pár év múlva, a zálogházban,

ha nem vennék be

fizetnék 

2020. szeptember 22.

*

A kulcs

És végre rájössz majd,
a titok az: hogy
nincs titok.
Üresen tátong a kincsesláda,
sehol egy kopott varázspálca,
bizony, még ennyi se.
Pedig ugye, mennyi világot bejártál,
Mindenik kicsi kulcsocskáért
alkudtál, koldultál,
mennyekből poklokra,
pokolból mennybe szálltál...
Annyi sok nehéz batyuval hátadon,
a zsinór már úgy vágta szárnyadat!
Sokszor végre könnyed buggyant
Le kellett ereszkedj
zsákod száját oldani,
a sok súlyos kő között,
válogass, rendezkedj
Egy-kettőt hagyj hátra,
könnyítsd meg terhedet
Az út porában nem vész az el, ne félj
egy vándornak épp zsámoly lesz, úgy lehet.
S lám, végtére hogy megzsugorodott az a zsák,
le is csiszolódtak tán,
a megmaradt kövek
nem venni már úgy ki,
az élüket.
Már nem úgy fájnak
húsba már nem vágnak.
S a szárnyadon a hegek
már ezeket se rejted
Mind egy-egy történet,
eleven bizonyság:
képes voltál, vagy, leszel.
Túlélted.
És most itt állsz,
meredten bámulod a kongó
ládafeneket
Sír az egyik szemed most is
De a másik,
azért az nevet.

2020. november 30. 

*

Tükrök

Arcod minden szegletét

feltérképezni igyekvő ujjbegyek

Éhező receptorok

Emlék morzsákat gyűjtenek

A mutatóujj most megtorpan,

homlokod közepén 

mohón keres,

egy jelet

Talán egy kódot, titkosat.

Egy szót legalább,

évtizedek óta elrejtett

üzenetet

Bármit, hogy felismerjelek

hogy ez egyszer most más lesz

hogy ez az ölelés igazibb

Ebben még lehet több,

Mint a sorban egy sokadik

ócska kis jó veled.

Egy pillanatra mégis ijesztő.

Hisz nincsen jel, 

nincsen üzenet

mint eddig már annyiszor 

talán most is csak tévedek

De nézd, valami mozdul.

A homlokodon

egy ujj, egy kéz, az én kezem

ír valamit

talán rajzol

Talán most elég lassan.

Átgondol minden betűt, ékezetet.

Most figyel a szemed tükrére.

Megpihen, már tud.

Várni már megtanult.

Míg a te kezed mozdul

míg a homlokomon

elindul

2021. január 31. 

*

Dear Little Self,

only if i could tell you,

how much you need to learn

only if i could make the road

laying ahead of you,

just a tiny bit easier

only if i could make you believe (now!)

and not three, four decades later

that you are imperfectly perfect

as you are

so pay attention only on those,

who let you shine

and that you must never waste time

to squeeze into some ordinary box

just to please those,

who can not see your uniqueness

in their language love does not mean

appreciating values

but "trying to accept"

what's more, even to bend you!

for your sake, cant you see?!

so at last you would get some sense

and stop being

   too sensitive, too stubborn

   too worrying, too much of a fighter

   too feminine, too masculine

   too depending, too independent

   or just  too much of a human...

so at last you can be changed by them

little by little

without noticing much,

just getting used to it

boiling like a frog

its not too good,

but hey, you still bear it...

NO!!!!

No, Little One, you must learn it now

to recognize,

if something doesn't feel good,

you can always say no

you must dare to say no!

you must learn to get judgements,

you must dare to ignore.

and your limits.

them you must never lower

just to settle for acceptance!

cause those

who would let you sell your soul

just to fit

(so than they can be proud)

no, those are not your people, Little One,

you must learn to let them go.

cause you are not a doll,

to fulfill anybody's dream

you are not a toy to bend,

to please others in any way

but most of all,

you must remember

if you want people to see:

you are worth to be loved,

in this religion,

the first follower,

YOU MUST BE

20th of May, 2021

Kedves Kicsi Én,

bárcsak elmondhatnám,
milyen sokat kell még tanulnod,
bárcsak könnyíthetnék csak egy kicsit is,
az előtted lévő úton...
bárcsak el tudnám hitetni veled
(még most, amíg még kicsi lány vagy,
és nem majd 3 vagy 4 évtizeddel később),
hogy éppen úgy vagy tökéletlenül tökéletes,
ahogyan vagy, aki vagy.
Hogy csak azokra fordíts majd figyelmet,
akik ragyogni engednek.
Hogy akadnak majd, akik megpróbálnak holmi standard méretű skatulyákba gyömöszölni,
csak hogy jobban mutass mások előtt, de te rájuk sohase vesztegess időt. Mások előtt, akik nem látják, hogy éppen az egyediség, az, ami szép.
Az ő szótárukban a szeretet nem azt jelenti, hogy éppen az értékeidet felismerve, becsülve, épp ezért szeressenek. Nem, ők elfogadni próbálnak. "Még ilyennek is."
És nem is értik a különbséget.
Mi több, ők majd hajlítgatnának, formálnának.
És, igazán, mindent a te érdekedben, hát hogy is nem látod, kis buta?!
Hogy végre valahára te is lásd be,
semmi másnak nincs értelme,
És ne légy többé ennyire
túl érzékeny, túl makacs,
túl  aggódó,
túl sok szívügyért harcoló,
túl nőies, túl férfias,
túl gyerekes, túl öreges,
másoktól túlságosan függő,
és legfőképp ne légy túlságosan
önálló és független,
no és főleg ne légy már ennyire
kibírhatatlanul ember(i)!
Hogy mindent megtesznek majd, hogy végre megváltoztathatnának,
hogy végre "megjavíthatnának", szépen lassan, lépésről lépésre, megtanulod majd végre hogy járja, az illemet, és nem kell félned, hisz' szinte észre sem veszed,
megszokod majd, mint a béka, a lassan forró  vizet... Persze talán egy picit kellemetlen,
de azért éppen kibírni ki lehet!
NEM!!!!!
Nem, Kicsi Én, és most figyelj, mert most kell megtanuld,
még gyermekként, felismerni, ha valami rossz érzést okoz, nemet mondanod mindig szabad.
Nemet mondani muszáj, hogy merj!
Ítéleteket elfogadni, muszáj, hogy megtanulj, de ha kell, kukába is tudd dobni rögvest, ami nem emel, ne cipeld, engedd el.
És a határaidról.
Soha, de soha nem szabad leengedned őket, csak  azért, hogy valahogy elfogadjanak!
Mert azok, akik ily olcsón áruba bocsátják a lelkedet, csak hogy miattad végre, végre már ne szégyenkezzenek, nem, Kicsi Én, bárhogy is fájjon majd, te nem őket keresed.
Mert te nem egy játékbaba vagy, beteljesítendő bárki álmát,
nem egy hajlítható játékszer, hogy mások örömét kiszolgáld...
És legfőképp, soha ne feledd,
ahhoz, hogy igazán higgyenek neked:
a szeretetre méltó vagy,
ebben a vallásban az első
és leghűségesebb apostol
légy mindig
te magad

2021. május 20.

*

Ahogyan nevetni tud

Egyszer megkérdezték tőlem,

sok-sok éve már:

„Az anyukádban, mondd,

a legjobban mit szeretsz?”

Pár percig csak néztem bután,

micsoda idétlen kérdés!

Mit szeretnék? „Hát hogy az anyám!

Hogy feltétel nélkül szeret!”

Éreztem, megbuktam,

a válasz nem felelt meg.

Dühös voltam,

szégyenemben vörös.

A kettőnk dolgát mit tudhatja ez?

Hisz' csak egy idegen!

Mit tudja ő, a sok ordítást,

bánatot, könnyeket!

Mi köze hozzá…

Na, mert ők aztán

egy mintacsalád!

Mindegy, örüljön, ha egy

ilyen kérdésre ő gondolkodás nélkül

tudja a feleletet!

És biztosan tudja is…

És rajtam kívül mindenki…

-Mi meg épp aznap is,

jól megszokottan,

csak kiabáltunk a telefonban-

Akkor éjjel soká forgolódtam,

a kérdés fojtott,

a mellkasom nyomta,

egyre jobban

De a reggel más volt

Könnyű és tiszta

Egy messziről jött napsugár

simította arcom.

És a lépcsőn már

le kellett szaladnom!

Hogy a reggeli fölött,

két falat között,

és tényleg, annyira mellékesen

épp csak megemlítsem:

„Ahogyan nevetni tud.

A legjobban azt szeretem.”

Hogy értette-e, felelt-e,

már nem emlékszem.

Már nem volt fontos.

Nekem nem.

Pár napja ez a kép villant be újra.

Mint azóta már annyiszor,

amikor nevetni látlak.

Nevetni… Ugyan, hogyan is

írhatná le ez az egy szó,

Azt a lassan bugyborékolva induló,

Egy elvetélt próbálkozásként

szájat befogó,

-elvetélt, hiszen igazából

eleve nevetni,

torkaszakadtából hahotázni akaró-

Toporzékoló, térdet csapkodó,

Kifulladásig dülöngélve

Könnyezve kacagó

Röhejesen ragályos, pedig

mindig csak egy szikrából

kibuggyanó mozdulatsor

Nevetni… még soha senkit

nem láttam úgy nevetni, mint

téged, az anyámat.

Olyan gyönyörűen csúnyán,

Olyan tökéletesen megfeledkezve

a világról, és elveszve a pillanatban.

Nevetni a semmin.

Nevetni, mert nevettetni akarni,

fáradhatatlanul, idegesítően

és lerázhatatlanul,

Hogy végül a konokul összezárt

és lebiggyesztett makacs gyerekszáj

is mosolyba rándul,

Mert nem lehet tenni ellene,

Mert nincs ellenszer, ellened,

Mert nincs az a kitartó düh,

amit ne győznél le-

amikor nevetsz

S ezért én hogy irigyellek

S a szemeid körül, a ráncok,

Ha tudnád, hogy ők

Mind gyémántok,

Mert egytől-egyig egy tanmese,

Életre szóló ajándék,

Hamuba sült pogácsa,

Élet-víz a hosszú útra,

Mindent gyógyító varázspálca.

És a tükörből nézlek,

veled nevetek.

Mert veled nem nevetni,

hát azt nem lehet.

És belesajdul a szívem,

mennyit bántottuk,

bántjuk egymást még mindig

egy utolsó szóért, bármiért,

egy csakazértisért!

És milyen értelmetlenül,

amikor lehetne így is…

Amikor ki tudja, meddig lehet-

nézlek a tükörből

veled nevetek.

Mert egy kicsit megtanultam tőled

toporzékolva kacagni ki az Életet

S csak magamban gondolom halkan:

„Istenem, a nevetését,

tőlem ne sajnáld el,

ugye, ugye még sokág,

ugye még nagyon sokáig

itt nevet??”

2021. szeptember 25. 

*

I'm on my way

And there are days when just all seems to fall apart

It's cold, it's windy, of course I'm running late, like always. 

My bike gets a puncture too. 

The washing machine breaks down. In a week, two of them.

The tiles are dropping off the wall, cause a wall started to crack. 

The latest 'oops , maybe I still found love' illusion 

bursts like a bubble. Again. Oh well, at least 

they make less and less mess each time by now. 

One gets used to it. 

And next day a pipe in the wall has given up too. 

So I seem to have my own personal in-house waterfall. 

My body is not getting younger 

and at times it seems to be more fragile 

than those cracking walls.

The tax office sends me a request 

for documents to prove I'm no cheater

cause they dont find their papers from years earlier. 

My house is upside down, I'm glad to find 

clean socks not old tax papers, but let's have a try. 

My neighbour has a go at me, that shen on earth 

will I be willing to renovate the painting 

outside on our house. So I show her 

my very own in the house waterfall. 

For some days, that stops her.

My sick notes are finishing in a month, 

but I know I can't work for another four, 

cause for a better life 

I'm attending a school. 

But that's okay, 

I bought loads of beans, 

and will turn the heating down a bit, 

and sure, will think of something, 

to make it through. 

I used to crack down, like my walls, 

at times like these I used to collapse, 

crying for hours alone, 

keep asking myself in the mirror, 

why the hell I'm still here, what for??

My tears are gone. 

Since years I know, what I'm here for. 

Yes, I do get angry, but it's not self-pity anymore. 

In my veins what's boiling now, its frustration. 

Cause I'm so impatient. 

Only if I could write all these obstacles to this paper

only if I could delete them with some magical eraser. 

Cause I don't want to keep you waiting

I know it's so much more difficult for you

Cause I don't want to keep us waiting

Cause I can't  think of anything else, 

but how will I hold the hands of both of you,

How will I take you both to the nursery

and then to the school.

How will I change the wet cloth 

on your forehead, praying all night

when you will fall ill, 

cause you will take that stupid hat off in secret,

just because you will think it's not cool, 

but we could only by the cheapest...

Cause I can't think of anything else, 

but how will I comfort you,

if you scream up 

in the middle of the night from a bad dream

How will I put you to bed after an exhausting day

Cause I can't think of anything else, 

but how will I ask you to call me,

Is there such thing, 

as synonims for the word 'Mother'?...

Cause I can't wait to know, 

you are both sleeping in your bed, 

safe&sound, and those beds are here, 

just next room.

Cause since many years, 

every step I take, I take it for you. 

Every fight I'm winning against 

sadness and physical pain, 

I'm winning with you.

And there are times, 

I get so tired of it all. 

And so I tell myself, 

hey, you were not born to break down, 

remember, they are waiting for you!

And so I'm sorry it's taking so long

but I just hope you know

I'm on my way,

One day you will sleep safe&sound,

just here, next room.

6th of November 2021. 

*

No drink today

Alig emlékszem az arcodra

a kezedre mindig

ahogyan a zörgős mákfejeket szedjük

rád tűz a nap,

de én a nagy nyárfa árnyékában szedhetek.

És tanítod, hogyan kell répát egyelni

(az én kezem a tied mellett még egészen kicsi).

A kiscsibéket mutatod. értük ébredek.

reggelente feléjük pizsamában szaladok. 

engeded. "csak óvatosan fogd".

A kecsketejet a mesés bögrémben 

az asztalon elém tolod:

"most adta Zsófi. még meleg, habos".

csak a kezed látom, nem az arcod. 

Az első bikinit is, nekem te varrod, 

mert könyörgök érte, mert én is szeretnék, 

olyan igazi, "nagylányos"-t.

(a kezedet látom, a piros pöttyös 

anyagot szabod).

Tejlevest főzöl nekem.

ha egyszer ez a kedvencem. 

ijedten nézem a tányért,

répa került bele, tészta meg nem. 

de nem szólok, dehogyis. 

nem rossz ez, végül is. 

megeszem. 

A kezeidet látom, a bokámon.

lábaim az égben, rémülten rázol.

hiába mondtad el százszor, 

a tűztövis szép, de megenni nem szabad.

a tanya az erdő mélyén, 

a legközelebbi betonút 

is 7 kilométer

csak te és én, a semmi közepén.

Apu még reggel elment.

estére, ha, hazaér, 

leghamarabb. 

végre ömlik a narancsszínű lé a számból.

bokánál fogva rázol, 

engem, egy másik nő gyerekét. 

A kezedet látom, 

a ceruza fut a papíron. 

háromszögbe egy nagy szemet rajzol. 

mert imádkozni tanítasz, 

s én azt kérdem, hogy néz ki az Isten. 

hát ahogy neked tanították, 

lerajzolod nekem. 

A kezedet látom, 

nevetve-sírva

bogáncsot szedsz a ruhánkról, 

az előbb gurultunk le a dombról. 

A kezedet látom, az arcodat sosem, 

a kis biciklimen hátul egy seprűnyél

hogy el ne essek, 

ezt te fogod.

az úton a bejáró felé egyensúlyozok,

nem félek már, egészen nekibátorodok.

hátra nézve látom, 

egészen messze vagy már

annyi gyakorlás után, 

most már biciklizni is tudok.

A kezedet látom, (nem vagy jól), 

pihen az ágyon

lassan mozdul, a polc felé mutat,

melyik üvegben lesz a paprika, 

melyikben a bab. 

a nagy kék fazék alatt ég a tűz a gázon

az edény széle, (jaj, de messze),

a krumplit, a répát, a hagymát, 

ahogy mondod, sorban pucolom

ha kész, egészen mellé állok, 

úgy könnyebb a levesbe találnom.

A kezedet látom, 

annyi óra után, 

a horgolt kendőd, végre kész. 

a szőnyegre teríted, 

simítod munkád aranyszínű gyümölcsét. 

no hiszen, simogasd csak, 

néked az örömöd is gyér, 

nyílik az ajtó, 

negyvenhatos gumicsizma, disznószaros, 

(arcot nem látok)

áll a kendőd közepén. 

Az arcodat nem látom, 

most még a kezed sem. 

tudom, hogy a háromajtós 

szekrényben vagy.

ócska egy bújócska, 

hogy esélyed sincs, 

tudom én is, te is. 

ő is tudja. 

no meg is érkezett. 

a szekrényhez három 

lépésben megy. 

nem látok mást, csak az 

ajtó mögül kilépő, mezítelen 

lábfejed.

az a lábfej a retinámba égett. 

mintha bizony, valami ijesztő lenne, 

egy lábfejben. 

egy pillanat nem telik el, 

a szoba már lábfejestől, 

gumicsizmástól, szekrényestől, 

egy másik világ, messze mögöttem

szaladok udvaron, ólakon át, 

a rogyadozó ablakon átugrom.

itt már jó. az erdőben se szoba, 

se láb, csak susogó fák. 

itt gondolkozni sem kell, 

meddig tart benn 

a "móresre tanítás"

az "iszol-e még máskor is, 

majd adok én neked"

és hogy a nevelést

ez alkalommal is, 

sikerül-e, túlélned.

Felzúg a motor, csikordul a fék,

a vaddohányok között egy pillanat alatt 

tűnik el az autó. 

Hetek múlva is csak azt bírom kinyögni, 

"nem, nem akarok kimenni a tanyára"

a folyosó vége felé hátrálva, 

"nem, nem akarok". 

"de hát miért, Anyád mondott valamit?"

"nem, nem mondott. nem megyek". 

eltelik pár hónap, fél év, nem tudom. 

az időt nem érzékelem

-ahogyan rajtad is, az alkohol szagát sem, 

soha nem éreztem-

és pár hónap után, az ajtóban: 

"no, a tanyára, kijössz-e már?"

"a Jutka, kinn van-e még?" 

"nem, nincsen."

"akkor kimegyek. 

a lábától, attól ijedtem úgy meg."

többé erről szó nem esett. 

Bevallani magamnak sem mertem, 

dehogyis a lábad volt az, amitől féltem

ami utána jött, amit láttam már százszor, 

(ezután is, hisz nem tűntél te sehova, 

hová is menekülhettél volna).

nem a lábad, nem a kezed

az arcod, amire szeretnék másképp, 

de csak így emlékszek:

orrod alatt sáros vér,

nem menekülsz, nem is bírnál,

megadod magad, 

vonaglasz a gumicsizmás rúgások

alatt

(és én egy szó nem sok, ennyit sem bírok 

kinyögni érted!..MIÉRT?...)

csak állok és bámulok

csak belül kiáltozok

hang nélkül, némán zokogok

kiszáradt szemekkel, 

könnyek nélkül sírok 

ember vagy, de ostorral vernek, 

mint egy sertést

hajadnál fogva húznak, 

a hosszú udvaron át

a fejed elakad a küszöbben, 

koccan, mint egy zsák. 

ötéves vagyok, 

nem értem, nem értem,

én mindkettőt szeretem

én mindkettőt szerettem

de itt a józan az, aki ver

nem értem, nem értem

Nem emlékszem, mikor lett vége, 

és hová tűntél

nem emlékszem, el tudtam-e 

köszönni tőled

nem emlékszem, tudtam-e, 

hogy szerettelek

a sok vadvirág csokorra emlékszem, 

amiket neked szedtem,

a polcon dunsztos üvegekben gyűltek.

Nem akarok emlékezni, 

amit bezzeg évek múlva 

annyiszor elmondtak,

hova süllyedtél, 

hogy egy fröccsért a kocsmában, 

egy sörösüvegre rá-

én nem láttam.

már rég nem vagy itt, 

hogy elmondhasd így volt-e. 

és tudod, igazából 

nem is számít, 

mindegy is. 

Nem emlékszem, tudtam-e, 

hogy szerettelek. 

nem emlékszem, tudtad-e, 

hogy szeretlek. 

2021.november 26.

*

Csizmabolt

Körülöttem a sok ember, száguldanak
én oly sokszor elámulok,
hétmérföldes csizmátokat, mondjátok,
hol, melyik boltban kaptátok?
És néha kicsit elbizonytalanodom,
itt, a suhanók világában,
ugyan mit is
alkalmatlankodom?
Hétmérföldes  terveim,
talan jobb lenne meghagyni,
annak, ami.
Álom.

Hogyan is képzelem,
42-es csizmácskámban,
esek-kelek...
Hét mérföld helyett
hét millimétert,
És jó, ha előre,
s nem hátra megyek.
Mint aki hiszi, az életéért fut,
tűzön-vízen át,
álmában
S közben a nehéz paplan alatt
lába épp csak rándul,
ágyában -

De igazából, tudjátok,
magamat megrázom.
Feladni, már csak azért
sem fogom.
Ha hét milliméterenként is,
de meg kell próbálnom,
Hiszen honnan is tudhatnám,
talán most is, mint annyiszor,
talán csak eltévedtem,
talán épp a következő
sarkon túl,
talán épp ott vár rám
iciri-piciri cipőben,
a leggyönyörűbb,
a hétmérföldes,
az álmom.    

2021. december 10.

*

Angyal

Megy az angyal, szárnyát húzza,
szánját vonja
Frissen vágott, illatos fenyőkkel
a szán púposra rakodva.
A havat dühösen tapossa
Annyi sok sugallatot,
mindhiába osztott!
Egész évben,
főleg aztán decemberben.
Minek is őt küldték, idén is?
Ninivébe jónáskodni,
decemberben minek menni?
Szikrázó fényárban,
a gyertyát meg ki látja?
Hogy megértsék végre,
hogyan is magyarázza,
hogy nem attól ünnep az ünnep,
ha egy halott fa alatt ülnek,
illik-ből nevetnek,
hogy majd a képeken,
nehogy valahogy látsszék,
hiába annyi sok
-az elégnél tízszer több,
de szemétbe gondosan csomagolt -
ajándék...
Hiába, mert szívükön
ott ül az árnyék,
Messziről hallották mégis,
legbelül érzik,
Nem a fenyőtől igazi, nem ez
a valódi szeretet
Csak ha az év minden napján,
és azt becsomagolni,
megfogni nem lehet.

Talán majd jövőre,
motyogja az angyal,
évről-évre.
Egyszer majd megértik.
Talán majd jövőre

És megy az angyal,
húzza a szánt a sötétben
Az erdőre visszanéz még,
szemében a könnyek gyűlnek,
nem is lát már semmit sem.

S akiknek idén még kegyelmezett,
mondani mit kellett volna?
Nagyra nőjetek, jövőre ti következtek?
És a cinkéknek, a baglyoknak?
Mókusoknak, szarvasoknak?
Ő ültette a kicsi fákat,
(mennyi éve már)
Hogy az állatoknak enni adjon
és otthont is,
hol megbújhatnak.

S most őt küldik épp,
és éppen pont ide,
ebbe az erdőbe.
Az emberek szobáiba a fenyőt,
szeretetet,
-ha szívükből elfogyott -,
innen vigye.
A meleg szobákban már
vasbilincs várja a fenyőket
(mintha bizony szöknének)
Szomjas ágaikra súlyokat
cukorból kötnek
Villogó füzérekkel
tekerik körbe őket,
végre aggatnak rájuk
csillogó díszeket.
Mókusokat, szarvasokat.
Baglyokat.
És cinegéket.
A díszek üresek, és
hidegek.
És sóhajt a fa, egyre mélyebben.
a kis cinkéire gondol,
az énekükre tegnapról.
És kérgén egy utolsó
gyanta csepp elindul.
És sóhajtanak az emberek:
micsoda mennyei illat!
Érzitek?

2021. december 23.

* 

R.I.P.  Homonnay Gergő

És igazából részletkérdés

Mit találnak majd

a nyomozó urak

Mi lesz majd, mit elhinni szabad

a hivatalos változat

A szakadékba magad csúsztál-e

vagy voltak kezek,

kik löktek rajtad?

Mert bár szíved utolsót most ütött

De nem most öltek ők,

hónapokkal, évekkel ezelőtt

Mert él-e az, ki hazájában

szeretni fél?

Mert él-e az, ki

el hiába menekül,

idegenben is összerezzen

Mert tudja jól, a gyűlölet keze,

bármeddig elér?

Mert tükör voltál, ordító tükör

És ők rettegtek

a saját tükörképüktől

Mert igazából csak részletkérdés,

ők öltek-e meg,

vagy csak a tőrt adták neked

könnyük nem perdül,

jajjuk sem hallik ezeknek

Részletkérdés, mi lesz majd,

mit elhinni szabad.

Részletkérdés. Vissza nem hoz.

A lelkükön nem most,

már nagyon rég

szárad

2021. január 5.

*

Hátizsákokba gyömöszölt életek

és igen, lesz, akinek a hömpölygő tömeg

csak egy áradat

mert rég megfogant bennük a gyűlölet mag

ők rettegve nézik a kígyózó tömeget

iszonyodva, mint valami százlábú szörnyet

és émelyegnek, és fröcsögnek

a halál torkából menekülőkre,

irigykednek!…

„mert hiszen, rajtuk ki segít?

pedig ők örülnének,

a falat kenyérnek!

ezek meg még, hogy de van-e vegán!

glutén-, vagy laktózmentes!

no hiszen, kár beléjük!

majd megtudnák, csak lennének

igazán éhesek!

és szemetelnek,

és követelnek!

és nem képesek helyesen használni,

az illemhelyet!

egyáltalán, oltás nélkül, be bárkit,

minek is engednek?!”

napestig fújják saját félelmeiket

egyetlen hálátlan arccá

forrt szemükben a hömpölyeg

nem értik, nem látják,

mit rejtenek,

a fáradt, üres tekintetek

nem keresik, látni sem akarják,

a tömegből az egyet,

az embert

hogy mit jelenthet, hogyan kell,

ha lehet, hátizsákokba gyömöszölni,

egy életet

ami a minimális túlélőkészlettől

is rögvest hasad

pedig egy éjjel alatt,

ötvenszer is átpakoltad.

És vándorolt vissza a polcra

sorjában mind,

megsárgult szerelmes levelek,

féltve őrzött családi fotóalbum,

gyerekrajzok,

s a félkarú gitáros fa szobor

első zsebpénzéből szülinapodra

vette a gyerek

fél karja, az utolsó költözésnél,

oda lett.

egy gombostűnyi hely, annyi nincs,

emlékeknek-

plédek kellenek,

vízálló ruhák,

telefonok és töltők

és gyógyszerek.

pelenka a legkisebbre,

étel és ital,

tisztálkodószerek.

mosakodni az úton

legközelebb vajon majd

mikor, és hol lehet?

macskatáp, kutyatáp,

póráz és hordozó

plüss nyuszi fülén riadtan

csámcsog a legkisebb,

a másik a macskát őrzi,

kezében elnyűtt mackó.

s a harmadik,

maholnap 18, a Dani, és ez is,

hát tegnap még azt bírta mondani,

nem kényszeríthetem „szökni”,

nem gyáva ő, hagyjam maradni…

végtére is észhez tér,

s indulni ígéri, veletek…

csak útközben

meg ne gondolja magát

két napja sincs,

hogy bevitték az apját

megint fojtja a torkod a sírás-

jobb nem gondolkozni,

csak mint egy robot, csomagolni

mennyi minden van, mit nem bír el

egy hátizsák,

de tíz sem, és nemcsak nálatok

a Józsi bácsiék lányát álló nap

hallgatod, az öreget egyre kérleli:

„Apám, indulni kell,

a lovakat ereszd ki!”

„menj lányom, én itt születtem.

ezeket is én neveltem. ha elmegyek,

enni ki ad nekik, ha én nem?

és nem fér bele a hátizsákba a kórházi ágy,

benne a Péter anyukája-

nem tudja senki, hetei,

talán csak napjai, ha vannak hátra

és elköszöntél. nem voltak szavak.

és bólintott. és tudta. és tudtad.

és ég a karod most is,

sokáig égni fog

ahol gyenge kis csuklója szorított-

és szorul a torkod-

hogy a rohadt életbe is már-

csomagolj, ne gondolkozz

nem késhetitek le a buszt.

és megszokásból visszamégy,

az ablak zárva,

a tűzhely, villany nem ég.

A kulcsot fordítod a zárban

próbálsz másra gondolni,

visszatérsz, visszatérhetsz-e

valaha

újra próbálod lenyomni a kilincset

jól bezártad,

mintha bizony értelme volna-

és már a buszra vártok,

(minden elázott),

hogy elvigyen egy (most még) jobb

világ határához,

hogy ne a fejetek fölött,

hanem csak álmodban síkítsanak

a szirénák

hogy ne rettegj egész nap,

a gyereked iskoláját,

kikerülik-e aznap

a bombák-

és mégy és próbálsz nem

hátragondolni, a testvéreid,

akik nem jöhettek,

rendőr az egyik, ápoló a másik-

csak a gyerekek kezét szorítod,

menni kell, menni, amíg a lábatok visz,

el a szirénáktól,

el -

és mégy és próbálsz nem

előregondolni,

ki lesz majd, ki segít,

ki, aki támad

de kérlek, a szívteleneket,

meg ne halld, ne is lássad!

cipődön a sár, annyi az ő szavuk

letörlöd lábad

de el ne érjen hangjuk!

A segítőket, őket keresd,

mindig lesznek

ők egy pillantásodból értik

a gyászt, a félelmet

ők látják benned az embert,

az egyet

és értik, holnap vagy holnapután

történhet velük is

ugyanez

2022. március 4.

         *

Szuszó I.- VIII.

Szuszó I.   (Long Cat)

Több, mint 10 éve, hogy besétáltál az életembe

ordítva panaszolva valami bizonyosan eget verő 

igazságtalanságot

macskát olyan hangosan nyávogni 

talán még is nem hallottam,

mint akkor téged. 

pedig, mint hamar kiderült, 

ritka csendes jószág vagy, 

ha panaszra nincs okod, 

hangszálaidat feleslegesen 

te ugyan nem koptatod.

De akkor közel sem volt 

minden rendben. 

"Haza" jöttél. A házba, 

ahonnan hónapokkal korábban

tűntél el, hisz' koszos tányérod 

mindig üresen kongott

sem enni, sem inni, 

senki sem adott.

És hányszor szomjaztál vajon, 

ha meg kellett szokd már, 

a wc csésze az egyetlen, 

miből szomjad olthatod?!?

Hát ide érkeztél haza. 

Bolhásan, férgesen. 

Bundád egy hatalmas összeállt csomó. 

"Hazaértem"- ordítottad ablakom alatt. 

Kilencen éltünk a házban, 

én épp két hete költöztem be, mint új lakó. 

Beengedtelek. 

A hűtőt hamar feltúrtam, 

neked valami ehetőt keressek. 

Míg dorombolva tüntetted el, 

elképedve figyeltelek, 

ekkora macskát talán még sohase láttam, 

s amilyen hosszú, olyan sovány. 

Na most hogy szólítsalak, 

te szerencsétlen, hisz' magyarul még 

a cicc-et se érted... 

Nem tudom, hogy hívnak, 

de egyenlőre Hosszú Macska, 

vagyis hogy értsd te is, 

Long Cat lesz a neved. 

Bántad is te. Mint aki egy hete 

nem evett. 

S már indultam is, 

a boltot még nyitva érjem. 

Macskatáp, macskaágy, bolhairtó, 

aznap még mind meglegyen. 

Estére már az új ágyadban aludtál. 

S én egyre csak törtem a fejem, 

vajon mindig itt laktál?

Vagy talán egy régi bérlő hagyott hátra, 

talán hozzá tartoztál? 

2022. június 9.

Szuszó II. (£400-os boldogságom)

A tulaj harmadnapon érkezett. 

Bérleti pénzért jött, de persze 

téged is észrevett. 

"Nahát Leo! A fiam milyen boldog lesz, 

az eltűntnek hitt macskája meglett!"

Jaj Szuszó... (hisz közben már lett neved, 

és már a cicc-et is érted...), 

hallod ezt? Akkor úgy tűnik, mégis 

volt gazdád? S talán szerettek? 

S most mi lesz, kérdeztem a tulajt: 

elviszed? 

"Egyelőre nem. Majd hozok tápot. 

Mert bizony mondom, egy 

falánk tehén ez a macska, 

majd meglátod." 

Még félévig laktam ott. 

Se tápot, se mást, nem hozott. 

A fiát, a 16 évest, aki szintén a városban élt, 

7 hónap alatt 3-szor láttuk. 

Mindig az apjával érkezett. 

"szia Leo!" Fejedhez ért, 

és már el is siettek. 

Ennyi volt a "gazdád" kitörő öröme, 

hogy az eltűnt cica meglett... 

Eltelt félév s én költöztem tovább, 

találtam szebb, jobb helyet. 

A tulajt kérdeztem: 

magammal vihetlek? 

Ha ingyen nem, 

hát mondjon egy árat, 

megvehetlek? 

Jaj, de ilyet, hogyan is gondolok, 

hogy ő tőlem, pénzt fogadjon el érted! 

Ám de oda nem adhat. 

Hiszen a fia, ő a te gazdád, 

aki téged mégiscsak szeret. 

(?!)

Már nem Hosszú Macska voltál 

nekem sem. 

Hanem Szuszó a cicám, 

aki lassan, de megtanult 

bízni bennem. 

Hosszú hónapokon át könyékig 

sebesre karmoltad 

a karom, kezem. 

Hogy simogassalak, vágytad, 

eldobtad magadat, 

vakartattad hasadat. 

Csak mindig jött, valami 

furcsa pillanat

Talán megijedtél, 

én is majd elhagylak, 

ha elmúlt az újdonság varázsa, 

s talán megunlak én is... 

Vagy csak nem leszel már alkalmas...

Végül megtanultad mégis, 

az én szeretetem kamrája 

nem ürül ki soha. 

Játszani veled mindig lesz 

kedvem is, időm is. 

S végre megnyugodtál, 

szeretned engem igazán szabad. 

Nincs rizikó, csak biztonság, 

rám mindig számíthatsz. 

Kis szíved kinyílt, 

karmaid behúztad. 

S végre pont akkor, 

ott kellett volna hagyjalak? 

Az "ember" kezében, 

aki röhögve mesélte, 

épp az előző héten,

hogyan oldotta meg régebben, 

kalapáccsal, otthon, "olcsóban", 

hogy az akkori lesérült macskája, 

hogy tovább ne szenvedjen... 

De ha magától el nem enged, 

s jog szerint őt illeted, 

magammal el, hogyan is vihetlek? 

Börtönt járt ember  volt, 

számára talán a pénz, 

az egyetlen dolog, 

ha bármit is megért. 

Az én számlám sem dagadt, 

£400, ennyi volt mindenem. 

Kivettem mind, s egy 

borítékba tettem. 

Üzenetet írtam: 

"£400, ennyi az összes 

spórolt pénzem. 

Ennyiért megkaplak-e? 

Több egy fillérem, annyi sincsen"

"Áll az alku"- jött a rövid válasz-

"de estére eltűnjetek".

Így esett, hogy estére én lettem, 

a legboldogabb, 

macskatulajdonos nincstelen. 

2022. június 9.

Szuszó III.  (Felelős vagyok a rózsámért)

És elhittem, megmentettelek. 

Évek teltek, míg rájöttem, 

Kettőnk közül én voltam igazán, 

aki ott megmentetett. 

Mintha bizony küldtek volna. 

És hát legyünk őszinték, 

jobbkor soha. 

Ott hevert előttem, 

mint egyszervolt szépreményű váza, 

szilánkokban, 30 évem. 

És én csak néztem tétlenül a sok cserepet. 

Összeragasztani, vajon még érdemes? 

S ha igen is, neki vajon hogyan is kezdjek? 

És jöttél te. Puha, rózsaszín talpakon. 

Láthatatlan szárnyakkal lökted

újra és újra a kezemet: 

"No nézd, mi lenne, ha helyére tennél, 

még egy cserepet? 

Mert tudod, az én hasam, mindig éhes. 

Ettől már csak a szívem, mi éhesebb. 

És látod, már elhitetted velem, 

bízhatok benned. 

Hogy sem hasamat, sem szívemet, 

nem hagyod soha, hogy éhezzek. 

Hát látod, ugye, törött cserépként, 

ilyet, mégsem ígérhetsz.

De talán könnyebb is már, ugye, 

összeragasztani, az egykor tört részeket? 

És látod, ugye, ha épp

sajog is olykor tested-lelked, 

hát azért még nekem enni kell... 

No, csak nem hallgatod, 

hogy gyomrom kordul, 

üres tányérom, ugye, el nem nézed? 

S ha szomorú is lennél, 

az esti séta, ugye, nem marad el?

megígérted... 

Ha rossz napod is volt, ugye, 

szebb hely a világ is, ha 

dorombolva fejemet 

kezedbe hajtva alszom el?  

És eltelt tíz év. Költöztünk hatszor, 

városokon, országokon át. 

Kapcsolatok jöttek-mentek. 

Megszerettem embereket, 

s elhittem olykor, megszerettek. 

Tán nem eléggé. Vagy csak nem jól. 

Egy kicsit mind megtörte, hol itt, hol ott, 

az összetákolt cserepeket. 

Ha épp nehéz is volt, 

de kicsit könnyebb, 

tudtam, bármi legyen, 

te mindig jössz, 

és kezembe hajtod a fejedet. 

Dorombolsz, ha esik, ha fúj, 

és idővel mind helyükre találnak 

újra a cserepek. 

2022. június 9.

Szuszó IV.  (Elnyűtt szárnyak) 

Eltelt tíz év. 

Már négy voltál, mikor puha talpakon, 

a szívembe sétáltál. 

Az 14... egy cicának nagy idő. 

Nem akartam látni, de nem lehetett, 

az utóbbi egy év elnehezítette, 

a lépteidet. 

Aludtál és aludtál, és ahogy 

nyúlt az álmod, 

úgy ment össze a tányérod. 

Régi híres étvágyad már mind a múlté, 

már nem ülsz mögöttem, ha a hűtőt nyitom, 

s a tápos dobozt is hiába rázom. 

A konzerv teteje, ha pattan, 

meg sem rezzensz már álmodban. 

Nem akarom látni, de félek, 

valahol máshol, a szárnyaid...

már készítik. 

Ezek a régiek, már valóban, 

igen elnyűttek...

Bár nekem kicsit nehéz elfogadni, 

mire fel, ez a sok cicoma...!

Nekem igenis tetszenek

Talán a leggyönyörűbbek... 

De gyenge vállaidnak már lehet, 

nem látnom nem lehet... 

igencsak nehezek... 

Nem akarhatom, hogy a kedvemért 

örökké húzd-vond őket, 

nem akarom, hogy szenvedj! 

Nem akartam látni, már nem 

kaparod hajnal ötkor a bútorokat, 

hogy értsem már meg, 

az üres tányér, 

az tűrhetetlen egy állapot, 

enned azonnal adjak! 

Nem akartam látni, késő éjjeleken, 

a fürdőszobaajtóban nem toporzékolsz már, 

nem úgy, mint régen, 

mikor még türelmesen vártál, 

mancsodat emelgetve, 

a szoba felé pislogtál, 

nagy ritkán halkan nyávogva egyet, 

"Ember, hajnal 2 van, dobj már félre mindent! 

Aludni, végre, megyünk már?"

És indultunk, s te vezettél, 

mintha csak mutatnád az utat: 

"Meg ne fordulj, ember, megyünk aludni, 

s amíg elalszunk, vakargathatod hasamat. 

Látod, így észre sem veszed, 

s az álommanók rád is könnyebben találnak."

Nem akartam látni, az utóbbi hónapokban 

már nem bírtál esténként kivárni. 

Elfáradtál. 

Már az esti sétákon is inkább akartál feküdni, 

egy-egy hírhozó szellőbe szipákolni. 

Már nem te jöttél az ajtóhoz, a pórázra tekintgetve, 

már én vittem hozzád a hámot, 

gyere na, mozogjunk kicsit, 

a kifutón kívül is nézzük meg a világot!

Nem akartam látni, ahogy napról napra 

nő nagyobbra a hámod, 

nem akartam látni, ahogy 

tűnik el bőröd alól minden kis izmod, 

hogy már minden, csak nem stabil, 

a járásod.

És nem, nem akartam hallani, 

hogyan lesz szinte hörgés, 

a dorombolásod...

Nem akartam fájdalmat okozni, 

fel hogyan is vegyelek, 

hisz csontjaid bőrödnek feszülnek, 

hozzád bárhol is érek

Kiszáradt torkodon, 

gyógyszereket ledugni,

nem akartam!..kérlek bocsáss meg

hinnem kellett, talán még lesz

pár sétánk, meg kellett próbáljam. 

Nem akartam, hogy ne itthon történjen, 

az ölemben, 

a neked ültetett napraforgók között, a fűben... 

Másképp alakult... kérlek, 

bocsáss meg nekem

2022. június 9.

Szuszó V.  (Aludj jól Kisbogár)

Nem akartam látni reggel a telefonon 

a bejövő hívást, nem akartam látni 

a számot

Hisz megbeszéltük, este megyek érted, 

s hozhatlak haza, ha továbbra is javulsz. 

De te mennél inkább. 

Készek a szárnyaid. 

Én, én nem vagyok kész-

s mennyi ember kezét fogtam már, 

a hídon egyedül ne menjen át senki sem, 

töröltem megannyi homlokot. 

Azt hittem erős vagyok

hittem, érted erre is készen állok

De ha szeretném, megpróbálnak 

itt tartani délutánig...

Nem, az nem lehet, 

Istenem, dehogyis, hisz megígértem neked, 

bármi legyen, 

nem, nem szenvedhetsz! 

Nem, indulok azonnal, megyek-

Tegnap este óta, 

meg sem mozdultál, mondják... 

Most felülsz még valahogy, 

ahogy meglátsz...

Hörögve is, de még dorombolsz

és ez már az a hörgés...

a dorombolást alig is hallani. 

Semmi baj, Krumplicukor, 

minden rendben lesz... 

Köszönök mindent Kisbogár, 

nagyon-nagyon szeretlek

(Istenem mire készülök)

Nem szabad szenvedned

Aludj jól Kisbogár, 

látod, a dalodat, most is 

éneklem neked

"Ki emel, ki emel, ringat engemet, 

kinyitnám a szemem, 

de már nem lehet"

(Istenem, mit tettem)

Fejed most is ugyanúgy 

nehezül el kezemben

mint mindig, ha elnyom az álom

Nem akarom elhinni, hogy ez más most

csak, mert a bordák oly makacsok, 

mozdulatlanok... 

Gyere, megyünk haza, 

látod, megígértem, 

ma már otthon alszol

Istenem, ez a Pásztor utca, 

mióta ennyire hosszú

Muszáj kikerülni, minden kis huppanót, 

amin a biciklit áttolom

nem szabad, hogy rázzon

azt mindig rosszul viselted

s most kár lenne megzavarni, 

oly szépen alszol...

Nem akarom érezni, hogy kis tested, 

már csak az órák óta simogató 

kezem alatt nem hideg-

megígértem, addig itt pihenhetsz, 

míg írok neked

Felolvastam mindent, mert 

tudnod kell, bár talán 

érezted, 

Minden voltál

és most nem tudom, 

nélküled hogyan lesz, 

másképp hogyan is lehet?

Nem akarlak kivinni, 

a fa dézsába, 

amit előled dugva hoztam be a múlt héten, 

bele hogyan is helyezzelek-

tudom, hogy egyszer egy gyönyörű kis fa 

lesz belőled, 

és tetszene is a hűs árnyék neked, 

és benne majd tovább élsz, 

és őt majd megölelhetem, 

és tudom, hogy ott leszel, 

minden falevélben

De addig is, ma este, 

most, azt mondd meg

hogyan szórhatnám rád, 

azt a sok nehéz földet... 

mondd, nem lesz nagyon hideg? 

Kisbogár, aludj jól, 

az álmod szép lesz, ígérd meg!

Köszönöm, hogy voltál... 

Tudom, menned kell... látom, 

az új szárnyaid... igen, könnyűek... 

ha szereted őket... igen, 

azok is gyönyörűek... 

2022. június 9.

Szuszó VI.    (Üres)

A ház, a biztonságot adó otthonom

azóta olyan hideg

torokszorítóan üres  -

Tudom a csapóajtót be kellene zárnom

mielőtt betéved egy felbátorodott 

kisegér vagy valami hasonló.

Be kellene zárjam a csapóajtót, aminek 

a hangját majd két hete hiába várom

Ha a zárat rajta elfordítom, 

akkor már igazán, végleg, 

mintha tényleg feladom...

hogy végre felébredjek, 

mintha már nem is várom!

Pedig a rémálmok mindig végtelenek, 

nem szabad elhinnem, 

nem szabad engednem, 

hogy életre keljenek!

Talán ma, talán ma majd végre, 

végre már elég erősen akarom, 

s a szememet sikerül kinyitnom, 

talán ma sikerül végre jól csinálnom!

És hogy a kedvenc dobozaid, 

az ezeregy karton egy tizedét, 

hogy végül apránként kidobtam, 

és hogy a rengeteg megmaradt 

konzerved, hogy elajándékoztam,

kérlek ne haragudj, nem feladtam, 

nem elárultalak! 

Hogy beszaladsz végre, szemrehányó 

tekintettel, miért nem hívlak már, 

most is várom!

Csak tudod, ezeket, már nagyon 

fájt látnom... 

És látod, az élet gúnyt űz belőlem,

kedvem még lélegezni, nem sok, 

annyi sincs, 

és vágyok valami örök sötétet, 

ne kelljen többé mozdulni sem, 

de bánatom megcsúfolja a testem, 

gyomrom kordul, az érzéketlen. 

Mindegy is, gondolkozni addig sem kell, 

míg rág az ember, míg nyel, 

és nem számít az se, minden 

csak ugyanolyan ízetlen.

S ha koccan tányéromon a fém, 

a hang miatt már hátra néztem

a szív hamarabb fordította a fejem, 

mielőtt megszólalhatott volna, az agy, 

a kegyetlen, 

ugyan, minek tekergeted a nyakad, 

hisz úgysem ül ott, 

nem is fekszik, ma sem, 

és többé már sohasem... 

És reggel, ahogy pattintom ki 

az asztalra a gyógyszereket, 

de álmos kezem ügyetlen, 

egy már gurul a kövön messze, 

és alszik az agyam is, 

térdemben még erősebb

10 év reflexe

már rogyik a földre, 

hogy kezem tapogatva induljon, 

azonnal keresse, 

mindent mi neked árthatna, 

azonnal felszedje... 

De nem szed fel semmit.... 

Csak szorul ökölbe. 

Torkomban düh fojtogat, 

hát hol vagy már igazán!

hogy félthesselek... 

hogy a világ összes bajától 

örökkön ölelhesselek!

És nem akarom tudni, hol vagy. 

A virág alatt, nem akarom látni, 

ahogy ki-be másznak!

Lassan két hete, 

hogy gyűlölöm a hangyákat  -

És hazaérve, nyitom a kaput, 

s a szívem sajdul. 

Tudom, persze, hogy üres a kifutó, 

mégis, mégis

szemeim végigpásztáznak benne százszor

de a hintaszék üres, 

S a citromfű bokrok 

senkit sem rejtenek

Csak a napraforgók nyújtóznak benne

De már minek

És vad vágy kél bennem, 

barbárul tépem ki őket

mielőtt sárgán üvölteni kezdik

Nem-léted

2022. június 21.

Szuszó VII. 

(Álomarcú dorombolás)

Tudod, akármilyen fáradtan is 

léptem ki a sokadik vonatból, 

24 órája úton, 

De a repülő, a buszok, és a vonatok, 

mind egy kicsit közelebb hozott. 

Szegedre érkezve mindig kicsit 

könnyebbnek éreztem a hátizsákot,

már a bőrönd sem visszafelé húzott. 

És úgy gyorsultak lépteim, 

ahogy fogytak az utcák. 

Hogy az utolsó saroknál 

végre is feladjam, és mint egy 

őrült, rohanjak hozzád. 

(Mintha bizony tudnád.)

Mindegy volt. Én tudtam. 

Tudtam, hogy már csak 

kétszer kell fordítsam a zárat, 

hogy pár perc és már 

szívemhez szorítlak, 

s fülembe zúgod végre 

a világ összes fájdalmát gyógyító

dorombolásodat. 

Már nem futok. 

Sietni minek. 

Már nem duzzogsz, 

hogy oly soká várakoztattalak.

Hogy már megint másra bíztalak. 

Hogy csak reggel, s este nézett feléd, 

s mily hallatlan csúfság, 

napi kétszeri simogatással kellett beérd! 

Már nem dorombolsz. 

Túl mély az álmod, már te vagy, 

ki a muzsikát hallgatod. 

Az esőcseppek már neked dobbannak, 

fölötted, a köveken, 

már neked dalol a szél, 

leander leveleken. 

Már nem dorombolsz. 

Azt hittem, már soha nem is hallom, 

Csak a régi felvételről, 

a telefonomon, hogy a világ másik 

felén, hogy olyankor is, legalább 

egy kicsit velem legyél, azért kellett. 

És milyen jó most, hallgatni újra és újra

azt a másfél percet. 

Már nem dorombolsz. 

Féltem, úgy lehet, álmomban 

sem jössz el már soha. 

Hisz' oly régen itt hagytál már, 

két és fél hónapja. 

De végre is megszántál,

egy hete érkeztél, szombaton.

A helyszín furcsa volt, egy régi ház, 

még gyerekkoromból. 

És siettem haza hozzád, mert 

késő volt, biztosan várod már, 

a vacsorád.

Láttam a biciklim kerekét, 

a pocsolyát alatta, hogy 

fröccsenve szeli szét. 

És vártál az ajtó előtt, 

bújtál a lábamhoz, felkaptalak, 

szorítottalak magamhoz. 

És felébredni sem fájt annyira, 

megnyugodtam inkább. 

Mert akkor mégis jössz majd néha. 

Mert a néha mégis jobb, 

mint a soha. 

És tegnap éjjel, jöttél is újra, 

az volt csak igazán furcsa, 

tudtam, hogy nem vagy már, 

s hogy ezért csak álom lehetsz, 

hogy sietnem kell felkapni téged, 

el ne tűnj még, mielőtt felébredek, 

ha csak egy kicsit is, 

de érezhesselek. 

S a bundád, a hasadon, 

nem számít, hogy álmodom, 

mert igazán éreztelek, az ujjaimon. 

És sírtam álmomban, örömkönnyeket. 

És mondtam az Istennek, 

köszönöm, hogy jönni engedett, 

s hogy máskor is, hogy 

jöhess majd gyakran! 

Szemeim nyíltak, 

de mosolyogtam. 

Már nem dorombolsz. 

Azért kicsit mégis. 

Ha lefekszem az ágyra 

(hogy felvegyelek, 

csak így tűrted), 

most szívemen helyetted, 

a hámod nyújtózik végig. 

Arcom alatt a kisebb, 

hasamon a nagyobb hurok

nyugszik. 

Épp, mint néha régen is, 

ha séta után túl hamar, 

még rajtad a hámmal, 

felvettelek. 

És valahol ott, a két szíj között,

félúton, 

lehunyt szemmel érzem, és tudom, 

hogy nem csak a levegőt simítom, 

ha igazán figyelek, 

hogy dorombolsz, hallom. 

Érzem lélegzeted. 

2022. augusztus 28.  

Szuszó VIII.

(Az angyalok mindig itt vannak)

Talán, mert az első voltál, 

akinek a szeretetében 

sosem volt okom 

kételkedni.

Hangszálaid fűnek-fának 

nem rezegtetted,

csak annak, aki kiérdemli. 

S hogy bizalmad elnyertem, 

hogy a dorombolás színjáték lenne, 

félnem sosem kellett.

Éreztem: valódi. 

Talán itt kellett hagyj, 

hogy az angyalokban 

hinni tudjak. 

Talán szólítottak: 

vár rád újabb feladat. 

Hozzá új ruhát kapsz, 

s újabb éveket.

És megtalálod majd, 

ki az a szerencsétlen

szerencsés,

ki bőrében (most még)

épp oly nyomorult, 

mint voltam én egykor,

mielőtt szívembe sétáltál, 

nesztelen léptekkel, 

bársonyos talpakon.

Talán itt kellett hagyj, 

hogy megtaníts még valamit, 

ha nem is vagy már velem, 

ha mellettem nem is alszol, 

de elképzelhetem.

Ha szemeim lehunyom, 

kis fejed most is kezembe hajtod.

Álmod őrzője, most is, én vagyok. 

Talán itt kellett hagyj, 

hogy megértsem,

ahogy a jelenben magam mellé 

varázsollak, 

képzeletem szárnyas lova 

nem ismer határokat, 

könnyeket letörölni,

mostmár mindenhol ott vagy, 

négy-, öt-, hat-, (vagy akár majd 

hatvanévesen) látlak.

Akármikor, 

akárhányszor is bántottak,

minden egyes alkalommal, 

amikor lelkemben össze 

épp világok omlottak, 

mind egy leheletnyivel 

elviselhetőbb.

Csak mert ott vagy. 

Az ötéves gyermeki térdemhez 

épp úgy bújsz, mint ráncos, 

vén kezemhez,

csukott szemeim mögött,

orrod homlokomhoz

most is puhán nyomod:

"Látom nehéz a szíved. 

Bár varázspálcám nincsen,

de érzed ugye,

neked dorombolok."

És annyiszor elképzelem, 

hogy így volt, végül már 

elhiszem.

Mert ha még meg sem 

születtél, nem számít ez sem. 

Így tettél volna. 

Csak ennyit kell értenem.

Talán itt kellett hagyj, 

hogy végül megtanítsd ezt is, 

a legfontosabbat. 

Hogy velem voltál mindig is, ott is. 

És mostmár mindig itt maradsz. 

Mert az angyalok mindig itt vannak. 

                          2023. február 22.

                *

Elhiszi

Mert azt hiszitek, annyi csak:
kimondani.
Mert azt hiszitek, könnyű az:
a szájon a szót, kicsúszni hagyni.
Nem értitek. Nehéz, ugyan,
hogyan is lehetne?
Merni a vágynak engedni,
hogy most igazán,
hogy talán tényleg szabad
elhinni?
Mert azt hiszitek, a félelmet épp
annyi csak letenni,
mint a székre egy ruhát.
Hogy le lehet vetkezni
az évekig megszokott vacogást

Mert valahogy úgy hinnem egyszerűbb,
mindenki másnak biztosan könnyebb.
Pedig úgy lehet, a székek,
az ő szobáikban is csupaszon állnak
S örökkön várják, hátha
végre valaki ledobná rájuk,
a félelem-ruhákat.

De az ember gyarló,
Inkább elhiszi
Lesz új nap mindig.
Ha ma benn rekedt a szó,
Lesz holnap.
Kimondani.

                           2023. október 3.

*

Kezeim mosom

valamiféle tudathasadásos állapot kell legyen az, 

amiben híradót nézek

(nem, persze ez nem mentség).

hallani a számokat

abban, vagy ebben a háborúban

az egyik és a másik oldalon

hallani, és megpróbálni értelmezni 

a számokat, 

amennyit elbír az agy

gondolatban látni az adott számú

kisebb és nagyobb 

vagy egészen apró 

zsákokat

Az összecsapásokban 8 ember életét vesztette. 

Szörnyű! Borzasztó! Katasztrófa! Tragédia!

Az összecsapásokban 8 civil az életét vesztette. 

Szörnyű! Borzasztó! Katasztrófa! Tragédia!

Az összecsapásokban 8 gyermek az életét vesztette. 

Szörnyű! Borzasztó! Katasztrófa! Tragédia!

Az áldozatok száma 80 főre emelkedett. 

Szörnyű! Borzasztó! Katasztrófa! Tragédia!

Az áldozatok száma 800 főre emelkedett. 

Szörnyű! Borzasztó! Katasztrófa! Tragédia!

Az áldozatok száma egyes becslések szerint 

8000 főre emelkedett. 

Szörnyű! Borzasztó! Katasztrófa! Tragédia!

Talán mert szürreális és értelmezhetetlen, 

hogy ártatlan civileket, nőket és 

gyerekeket kivégeznek?

Vagy megfagytunk már?

Megszoktunk mindent? 

Talán mert már tudjuk előre úgyis, 

mi lesz a válaszunk, 

ha holnap és azután, 

a számok újra nőnek, 

az égig is. 

Szörnyű! Borzasztó! Katasztrófa! Tragédia!

Persze közben azért letöröljük, 

ha könnyünk csordult, 

s a hűtőben matatva egy joghurtot bontunk, 

kávézgatunk, fogat mosunk, 

lefekszünk, a falnak fordulunk,

(álmunkban csak az ég, ha zeng),

egy szebb világról álmodunk.

És a riporter szemében keresünk 

érzelmi reakciókat. 

Mint útmutatást, 

ha valami már megint átléphette az 

újfent kitolódott lélektani határt.  

hogy azonnal nyomjunk meg 

magunkon egy gombot, 

Empátia, ON. 

S lám, torkunk elszorult, sírdogálunk. 

De hiszen akkor nagy baj mégsincsen!

Hisz megtarthattunk egy illúziót: 

még, emberek maradtunk. 

Empátia, ON. 

Kezeim mosom. 

Hiszen beleszólni, szabad-e?....

S nem beleszólni, szabad-e?....

Szeretném tudni a miérteket, 

hogy ők, ott legfelül, 

akik utasításokat osztanak, 

vajon miben hisznek? 

Elméjük megbomlott, 

s a saját "igazukban"?

Vagy ők is tudják, hogy 

ez mind, egy barbár rémálom, 

csak éppen ilyen jó színészek? 

Hisz ők is csak ártatlan gyermeknek születtek... 

Szörnyekké mikor, ki miatt lettek? 

És a véres játékban, köszönni, de nem kérni 

lapot, vajon lehet-e? 

A sakktábláról, ezen a bolygón lesétálni, 

mondd, ugyan merre? 

És semmit mondani, vajon jogom van-e? 

Mert ha én lennék a bombák alatt, 

ugye, akkor nem tudnám megszokni 

a hallottakat?

Ugye, akkor másképp számolnám a halottakat? 

Ugye, üvöltenék a fájdalomtól, 

ha a világ némán tűr, hallgat? 

De mi a válasz, ha nincs jó válasz? 

Szemet szemért, hadd lakoljanak? 

Még ha épp nem is pont azok, 

akik gyilkoltak? 

A gyermekét sirató anyának, 

adna ez vigaszt? 

Vagy Krisztusi bocsánat? 

Keblünkre ölelni, röhögő gyilkosokat? 

De ha nincs jó válasz, mi a válasz? 

Szeretném tudni a miérteket. 

S hogy meddig még??? És félek. 

Hogy míg ember él, 

béke itt, e Földön, 

nem lesz. 

                              2023. október 16. 

               *

Nem illik

Kezeiteket mosni

tulajdonképpen megteszi bármi, 

csak hogy felmentést kapjatok

És megértjük persze, 

félrenézni, megvolt, igazán, 

minden okotok

És mennyi nem úgy értettem, 

nem tudtam, nem láttam,

nem gondoltam

mennyi miért nem szóltál

(SZÓLTAM)

mennyi akkor miért nem ordítottál

(Betapasztott füleknek, MINEK)

mennyi messziről ordító, 

(de azért megteszi) alibi, 

mennyi zsebretett, ócska sajnálom,

mennyi pont passzoló tégla, 

csak egy kis társadalmi kaláka,

csak egy csipetnyi szőnyeg alá söpört, 

össznépi abúzus

És kész, frissen tálalva, forrón 

gőzölög a Szégyen.

No, hát szedjél szépen

így majd mélyebbre csúszik, 

a sok fojtós falat.

Nyugton alhassunk,

miattad rettegnünk ne kelljen.

Ugye, végre felfogtad?

Felböffenteni 

nem illik

elsöpört, kínos dolgokat.

2024. március 6. 

*